Promise (LuChen)

Cím: Promise
Páros: Jongdae /Chen/ x Luhan (EXO - mint banda)
Korhatár: 12
Szemszög: Jongdae POV
Figyelmeztetés: angst, dráma
Műfaj: songfic.

- Elég lesz mára srácok, jók voltatok – dicsért meg minket a koreográfus, mire egy emberként terültünk el a padlón, miután a férfi elhagyta a termet.

Még YiXing sem maradt talpon, hogy még egyszer eltáncolhassa a koreográfiát, ugyan olyan leharcolt fejjel támasztotta a hátát a tükörnek, akárcsak a többiek. Noha, nem véletlen, mindenki fáradt volt. Mindenkinek egy kényelmes ágyra és nagyjából fél napnyi alvásra lett volna szüksége, de ez lehetetlen volt. Mégis, ahogy végignéztem társaimon, a szívem belefájdult, hogy ideáig jutottunk. Kilencen maradtunk… Már semmi nem ugyan olyan, mint előtte volt. Soha nem is lesz. Sóhajtottam egy mélyet, majd elsőként tápászkodtam fel a földről, hogy menjek a vizekért, adva mindenkinek egy üveget. Hálás tekintetek és gyengéd mosolyok kísérték gondoskodásomat, ami mindig is jól esett a szívemnek. Mikor mind a nyolc társam kezében volt már víz, magamhoz is vettem egyet, majd leültem JunMyeon-hyung mellé, majd a fejemet a vállának döntöttem. Ő volt az egyetlen, akinek nem kellett az erős oldalamat mutatnom. Szerettem benne, hogy tisztában van vele, mit érzek, sokat segített nekem, de a hatalmas űrt még ő sem tudta befedni a szívemben. Arra már senki nem lesz képes többé.

- Menjünk haza – mondta fáradtan SeHun, mire többen helyeselték legfiatalabb társunk ötletét.

- Hazafelé beugorhatnánk csirkét enni – motyogta JongIn is, a fiatalabb vállára hajtott fejjel.

- Tegnap is csirkét ettünk – grimaszolt egyet a mi kis dívánk, aztán folytatta tovább a ChanYeollal folytatott, minden bizonnyal érdekes diskurzust.

- És? Én minden nap megenném – rántotta meg a vállát, de erre BaekHyun már nem figyelt, így csalódottan JunMyeon-hyung felé nézett, aki egy nagyot sóhajtott.

- Én inkább egy kis tésztát ennék, régen voltunk már olyan helyen, nem? – nézett a többiekre MinSeok is.

- Támogatom – emelte magasba a kezét, az eddig csendben lévő, egyetlen kínai tagunk is. – Holnap Kínába utazom, előtte enni akarok valami finomat.

- Ezúttal meddig leszel? – fordult felé MinSeok

- Szerintem pár nap, maximum egy hét – sóhajtott egyet, de látszott rajta, hogy nem akar erről beszélni, így XiuMin nem is erőltette a témát. – Na, akkor megyünk?

- Jól van, akkor megyünk tésztát enni, valakinek ellenvetés? – nézett körül a leader, de választ sem várva csapta össze a tenyerét. – Remek, akkor induljunk!

- Én még maradok egy kicsit – szólaltam meg halkan, mire hyung aggódva rám pillantott.

- Megint, JongDae? – vette lejjebb a hangerejét, bár így is mindenki minket figyelt.

- Igen, gyakorolnom kell – bólintottam egy aprót.

- Ha gondolod, maradhatok veled – ajánlotta fel kedvesen YiXing.

- Ne fáradj, te holnap elutazol, inkább pihend ki magad – mosolyogtam, amit viszonzott is. – Menjetek nyugodtan, én megleszek.

- De ne maradj túl sokáig és vigyázz magadra – figyelmeztetett JunMyeon, mire bólintottam egyet.

Ezek után lassan elszállingóztak, én pedig egyedül maradtam a táncteremben. Furcsa volt hirtelen a nagy csend, de kifejezetten kellemes. Nem arról volt szó, hogy nem akartam a többiekkel lenni, vagy zavart volna a társaságuk, egyszerűen csak egy kis magányra vágytam. Az utóbbi hónapokban ez nem igazán volt adott, hiszen az ütemtervünk olyan szoros volt, hogy néha még pislogni sem volt időnk. Most, hogy elmúlt a comeback időszak, egy kicsit lazább a beosztásunk, így megengedhettem magamnak, hogy egyedül legyek. Persze, mindenkinek furcsa volt eleinte, hogy az a JongDae, aki régen volt, megszűnt. Nem változtam ugyan sokat, de már nem voltam ugyan az. Kívülről azt mutatom, hogy minden rendben, hiszen a rajongók nem érdemlik meg, hogy azt lássák rajtam, valami fáj, vagy nincs rendben. Ők érdemlik meg a legkevésbé, hiszen ők mindig itt voltak nekünk, hogy támogassanak. Nekik mindig a legjobb oldalamat mutattam, nem számít, mi történt.

Hirtelen felindulásból felpattantam, majd összeszedtem a holmimat és az egyik stúdióba mentem, ahol megpillantottam JongHyun-sunbaenimet. Mivel úgy tűnt, belemerült a komponálásba, és még egy papír is volt előtte, nem akartam megzavarni. Csak meghajoltam kissé, majd szó nélkül be is csuktam az ajtót, egy másik stúdiót keresve. Szerencsére találtam is egyet, így kényelmesen elhelyezkedtem. Szerettem a stúdiókba járni, leülni a hatalmas székbe, végignézni a mikrofonokon, érezni azt a semmihez sem hasonlítható illatot… Bár azt mondtam, a koreográfiát akarom gyakorolni, tisztában voltam vele, bármennyire is erőlködnék, nem fog jobban menni. Régebben gyakran maradtunk bent ketten, hogy segítsen, de reménytelen vagyok tánc terén, így csak beszélgettünk és hülyültünk egy csomót. Azok voltak a legjobb napok. Akkor még nem volt gondunk semmire, élveztük az életet, és meg sem fordult a fejünkben, hogy valaha ez meg is változhat. Keserű mosolyra húztam az ajkaim, majd a sok CD között kezdtem keresgélni, hátha találok egy megfelelőt. Kis keresgélés után nem gondoltam volna, hogy éppen az a CD fog a kezem közé akadni, ami a sajátunk. Pontosabban, az a szám, aminek én írtam a szövegét. Nem akartam most hallani, de a kezeim önálló életre keltek, így azonnal betettem a lejátszóba, és már indult is a szám. Kissé elmosolyodtam, ahogy felcsendülnek az első sorok, elmémbe pedig akaratlanul is beférkőztek azok a gondolatok és emlékek, amik akkor ostromoltak, mikor a szöveget írtam. Most is képtelen voltam megálljt parancsolni elmémnek, mint olyan sokszor, mikor róla volt szó. 

Néha becsukom a szemem és elmerülök a gondolataimban.

 Elképzelem, ahogy ott állok a színpadon,

Hogy ügyetlenkedem, de neked tetszik.
Megérdemlem a szeretetedet?

Izzadtan, fáradtan, de mégis hatalmas mosollyal sétáltunk le a színpadról. Vége volt az első önálló koncertünknek, én pedig mindennél boldogabb voltam. Igaz, párszor rontottam, elfelejtettem a koreográfiát, vagy szimplán kihagytam lépéseket, de remélem, nem volt annyira feltűnő. Mikor mindenki már a backstage-ben volt, vigyorogva összeölelkeztünk, én pedig akaratlanul is a te karjaidban kötöttem ki. Még úgy is kellemes illatod volt, hogy úsztál az izzadságban, de nem volt undorító, ahogy a nyakadhoz bújtam mosolyogva. Csak végigsimítottál a vállamon és a fülembe kuncogtál. 

 

- Nagyon jók voltatok, srácok – dicsért meg minket menedzser-hyung, mire kibontakoztam az ölelésből, és szemkontaktusba kerültem vele. – De, Chen, kérlek, figyelj jobban oda, pár lépést kihagytál, többet kellene gyakorolnod. 

- Igen, hyung – bólogattam egyből, de nem nagyon vettem magamra, holott tudtam, tényleg jobban kellene figyelnem. 

- Majd én segítek neki, hyung – állt mellém, majd vigyorogva rám nézett, amiért a könyököm az oldalában landolt. 

- Persze – forgatta a szemét, aztán a többiekkel kezdett beszélni, én pedig visszafordultam felé. 

- Nem kell segítened, reménytelen vagyok a táncban, hagyd – legyintettem vigyorogva. 

- Szerintem aranyos volt, ahogy hirtelen elfelejtetted, merre kell menned – kuncogott, nekem meg kedvem lett volna beszólni neki, de csak ő az idősebb. 

- Aranyos? Hát, menedzser-hyung majdnem leszedte a fejem, szóval legközelebb tényleg jól kell csinálnom – sóhajtottam egyet végül. 

- Nyugodj meg, menni fog – simított végig a felkaromon, miközben meleg, barna szemei a kedvességtől csillogtak. 

Bennem pedig megfogalmazódott a kérdés, miszerint mivel érdemeltem ki ezt a törődést és szeretetet tőle? 

Neked, aki mindig vársz rám,

Neked, aki átölelsz a karjaiddal, hálás vagyok.

Nem fogom elfelejteni,

Boldoggá foglak tenni,

Ahogy megmondtam: „Mi egyek vagyunk!”

Halkan nyitottam be a dormba, nem akartam, hogy felkeltsek bárkit is, hiszen már hajnali kettő is elmúlt. Bent kellett maradnom a cégnél, mert a SM The Ballad új MV-jét forgattuk. Kissé elfáradtam, de nagyon élveztem. LiYin-noona kifejezetten kellemes társaság volt, szerettem vele beszélgetni. Ahhoz képest, hogy kínai származású, remekül beszélt koreaiul, valamint megpróbáltam vele anyanyelvén is csevegni, bár nekem nem megy annyira jól, mint neki. De megdicsért, hogy ahhoz képest nagyon ügyes vagyok… Kissé szégyenkeztem is volna, ha egy kínai csapat tagjaként meg sem tudtam volna szólalni. Minden esetre, jól éreztem magam. Ahogy besétáltam a nappaliba, a kanapén megpillantottam egy alvó alakot. Azonnal elmosolyodtam, hiszen biztos voltam benne, hogy megint ChanYeol menekült el BaekHyun horkolásától, de mikor közelebb mentem, nagyot tévedtem. Melegség költözött a szívembe, ahogy realizáltam, engem várt, hiszen még utcai ruhában volt. De mégis dühös lettem kissé, hiszen a kanapé nagyon kényelmetlen alvásra, de felébreszteni nem akartam, így csak megfogtam egy plédet és betakartam vele. Mosolyra görbültek az ajkaim, aztán még gyorsan lezuhanyoztam, hajat és fogat mostam, aztán már mentem is a szobámba, hogy legalább pár órát tudjak aludni. Ám arra nem számítottam, hogy már az álom határán táncolva, egy frissen fürdött, illatos test fekszik be mellém, majd erős karjaival, mégis gyengéden átölel. Semmi másra nem vágytam jobban ezután a nap után, így megfordultam, majd csillogó szemeibe néztem.

- Nem kellett volna megvárnod – dorgáltam meg csendesen. 

- Amúgy sem tudtam volna egyedül aludni – rántotta meg a vállát, mire elmosolyodtam. 

- Köszönöm – motyogtam hálásan felé. 

- Nincs mit, JongDae – simított végig hátamon, mire egy jólesőt sóhajtottam. – De most már aludjunk, nagyon késő van. 

- Vagy túl korán – trollkodtam már csak azért is. – Nézőpont kérdése. 

- Tényleg, milyen volt a forgatás? – kérdezte hirtelen, pedig az előbb még ő akart aludni. 

- Oh, nagyon jó – bólintottam egyet. – LiYin-noona nagyon kedves volt velem. 

- Még a végén féltékeny leszek – kuncogott. 

- Hülye, mi egyek vagyunk, nem rombolom le az imidzsünket – kuncogtam, mire ő is felnevetett. 

Szavak nélkül tudtam, hogy ez a mondat sokat jelentett neki. 

Az idő múlik,

A kimondatlan szavak a szívemben el vannak temetve: Sajnálom, szeretlek...
Elhiszed még nekem?
Megölellek, megfogom a kezed.
Ha a szívem megkönnyítené,
Mindenem neked adnám. 

 

Meg akarom védeni a mosolyodat...
Meg akarom védeni.
Örökké.

- Tényleg elmész? – kérdeztem csendesen, mikor kettesben maradtunk. 

- Igen – mondta határozottan, egy pillanatra sem megtörve, ellentétben velem, aki a sírás határán állt. 

- Miért kell neked is ezt tenned? Miért vagy ennyire önző? Nem gondolsz ránk? A rajongókra, hogy nekik mennyire fog fájni? SeHun már így is ki van bukva, Tao depressziós volt, JunMyeon az ideg összeroppanás szélén állt, te tudod a legjobban, hogy ha elmész, megint mindezen keresztül kell mennünk… Miért akarod ezt? Ennyire utálsz minket? – fakadtam ki tehetetlenségemben, pedig nem gondoltam komolyan már akkor ezeket a szavakat. – Önző vagy, vedd tudomásul! Csak a saját jóléted a fontos, nem gondolsz senkire és semmire, csak arra, hogy neked jó legyen. De azt nem veszed figyelembe, hogy ezzel milyen sok embernek fájdalmat okozol. Igenis rohadtul önző vagy, ezt pedig utálom benned! Mindent utálok benned! 

- Ha így gondolod, ám legyen – bólintott kimérten, figyelmen kívül hagyva minden egyéb dolgot, megfogta a két bőröndöt, majd örökké kisétált a dorm ajtaján, ezzel együtt az életemből is.

Soha nem gondoltam volna, hogy miután elmegy, azután fogok rájönni, hogy mennyire fontos volt nekem. Az idő csak úgy repült a fejünk felett, nekünk pedig hozzá kellett szokni, hogy egyre kevesebben lettünk. Fájt visszagondolni a régi időkre, mikor még mind a tizenketten itt voltunk és esténként leültünk filmet nézni. Akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire megbántam azokat a dolgokat, amiket akkor a fejéhez vágtam. Soha nem mondhatom már el neki, hogy mennyire sajnálom azokat a szavakat, hogy nem gondoltam komolyan. Nagyon szeretem őt, egyszerűen csak dühös voltam és olyan tehetetlennek éreztem magam. Vajon ha felhívnám őt, elhinné nekem ezeket? Meg akarom őt ölelni és megfogni a kezét, elmondani neki, hogy örökké vele akarok lenni, mosolyogni látni… Egyszerűen mindenemet neki szentelném. Ha lehetséges lenne… Ha a szívemben nem lenne ilyen hatalmas fájdalom, megtenném.

Neked, aki mindig vársz rám,
Neked, aki átölelsz a karjaiddal, hálás vagyok.
Nem fogom elfelejteni,
Boldoggá foglak tenni,
Ahogy megmondtam: „Mi egyek vagyunk!”

Habár nehéz, fárasztó és a szívem fáj,
Újra a színpadra állok.
Újra erőt nyerek abból, hogy vársz rám.
Megölellek, megfogom a kezed.
Ha szívem megkönnyítené,
Mindenem neked adnám. 

Te és én…

Fájdalmas volt úgy a színpadra állni, hogy te már nem voltál velünk. Az örök ragyogásod, a tökéletes mozgásod, a hangod, minden hiányzott. Nélkülözhetetlen voltál számomra, mégis pótolható lettél. Más énekelte a soraidat, megváltozott a koreográfia, már semmi nem volt ugyan olyan. Fáradtak voltunk mindnyájan, mikor át kellett szervezni az egész koncertet, a távozásod után. Én mégsem tudtam rád haragudni. Erőt merítettem a múltból, amikor még vártál rám és mellettem voltál. Elképzeltem, ahogy a karjaimba vonlak és gyengéden megszorítom a kezedet. Mégis, már semmi nem volt ugyan olyan.

- Minden rendben? – kérdezte JunMyeon-hyung, pedig éppen ő volt az, aki már napok óta nem aludt egy percet sem. 

- Persze, jól vagyok – mosolyodtam rá, amit gyéren bár, de viszonzott.

JunMyeon ekkor közelebb került hozzám, mint bármikor máskor. Ő lett a támaszom, ő értettet meg a legjobban, hogy min megyek keresztül. Neki mondtam el egyedül mindent. Hogy ha megtehetném, utána mennék és örökké vele maradnék. Bár olyan dolgok után vágyakoztam, amik soha nem valósulhatnak meg, így igyekeztem elnyomni magamban őket. De az az igyekezet soha nem volt elég…

Azok az örömteli napok, amiket együtt töltöttünk,
Mintha a szülinapom lenne a színpadon.
Az egyszerű szavaid erőt adnak.
(Tudom.)

- Ki ette meg a gumicukromat? – mászott be a TV képernyője elé YiXing, villámló szemekkel, egy üres zacskót szorongatva a kezében. 

- Nem tudom, hyung, de kérlek, menj arrébb, nem látom a filmet – hessegette el SeHun a képernyő elől, mire YiXing sóhajtott egyet frusztráltan, majd odébb állt. 

- Fogadjunk, hogy te voltál – suttogta a fülembe, mire elvigyorodtam. – Csak te és YiXing vagytok, akik képesek gumicukrot zabálni, pedig diétáznunk kellene. 

- Nem tehetek róla, ott hagyta a konyhában – motyogtam neki vissza, mire felnevetett, csilingelő hangja többet jelentett nekem mindennél. 

- Te pedig voltál olyan bunkó, hogy megetted a hyungod édességét, kérdezés nélkül – bökte meg az arcomat ujjával, mire a szemébe néztem. 

- De hát ott hagyta! Szinte könyörgött nekem, hogy egyem meg, hogy mondhattam volna ellent neki? Tudod, hogy nézett rám a szemeivel? – gesztikuláltam, mire SeHun ránk szólt, hogy maradjunk már csendben, mert nem hall miattunk semmit. 

- JongDae, egy gumicukorról beszélünk, hogy tudott volna nézni? – vágott be egy hülye fejet, mire felröhögtem. 

- Ezt ne nem értheted – fontam keresztbe a karjaimat. 

- Majd egyszer magyarázd el – mosolyodott rám, majd a vállamnak döntötte a fejét, miközben egyik keze a combomon pihent. 

Ezek az egyszerű szavai adtak erőt a mindennapokhoz.

Ígérem, nem fogsz csalódni.
Ígérem, mindig meg foglak nevettetni.
Csak ígérd meg úgy, mint most,
Ígérd meg, mindig így fogsz rám nézni.
Ha a szíved nagyon fáj, át foglak ölelni.

Visszagondolva azokra az időkre, mielőtt kiléptél volna a bandából, úgy tűnt, mikor mosolyogsz, akkor is szomorú vagy. Egyszerűen látszott rajtad, hogy már hetek óta nyomaszt valami, de soha nem mondtad el, mi bánt. Tudhattam volna, akkoriban annyira hajtottak minket, hogy mindenki ingerült volt, nem hogy egymásra, még magunkra sem volt időnk. Így csak betudtam annak, hogy ez is csak egy átmeneti állapot, ami majd elmúlik. De mikor annyira kimerültél, hogy elájultál és a kórházba kellett szállítani, nagyon megrémültem. Ugyan sokszor előfordult ilyen eset, nem veled. Te mindig figyeltél az egészségedre, de az utóbbi hetekben tényleg nagyon rosszul festettél. Magamat okoltam, hogy nem figyeltem rád eléggé. 

- Ne csinálj ilyet többet – szorítottam meg a kezét, miután leültem az ágya mellé egy kis székre. – Megijedtem. 

- Sajnálom – húzódott fáradt mosoly hófehér, de most már sokkal egészségesebb arcára. 

- Nem, én sajnálom – ráztam a fejem. – Jobban kellett volna rád vigyáznom. 

- Hé, én vagyok az idősebb – háborodott fel azonnal, de nem volt igazi harag a hangjában. – Nem a te hibád, JongDae, ne is mondj ilyeneket… Egyszerűen csak nagy a hajtás, kimerültem, napok óta nem aludtam és nem ettem, ennyi. 

- Ígérd meg, hogy ezentúl jobban vigyázol magadra – mondtam komolyan, a szemébe nézve. 

- Te pedig ígérd meg, hogy nem fogsz miattam aggódni – válaszolt azonnal, mire kissé elmosolyodtam, majd megöleltem. 

Aznap ígéretet tettünk egymásnak, amit végül mind a ketten megszegtünk.

Az idő múlik,
A kimondatlan szavak a szívemben el vannak temetve: Sajnálom, szeretlek...
Elhiszed még nekem?
Megölellek, megfogom a kezed.
Ha örökké együtt lehetünk,
Mindenem neked adom.

Kilenc hónap telt el azóta, hogy kilépett. Kilenc hosszú hónapja nem beszéltem vele, ellentétben SeHunnal vagy YiXinggel, aki még a szülinapján is felköszöntötte egy műsorban. Ugyan néha láttam a TV-ben, vagy hallottam, hogy a többiek róla beszélnek, de engem általában megkíméltek attól, hogy a jelenlétemben róla lenne szó. Bár erősnek tűnök, azt mutatom, minden rendben, még mindig fáj, hogy elveszítettem őt. De leginkább az fáj, hogy a szavak, amiket őszintén el kellett volna neki mondanom, mélyen eltemetve maradtak a szívemben. Sajnálom… Szeretlek. Későn jöttem rá az érzéseimre, csak akkor, mikor már régen elhagytál minket. Nem haragszom rád, a mai napig, boldog vagyok, hogy sikeres vagy és ugyan olyan híres maradtál, mint az EXO-ban voltál. Minden este imádkozom érted, bár tudom, hogy te ezt butaságnak gondolnád. Ha egyszer újra találkozni fogunk, meg foglak ölelni és őszinte leszek hozzád, LuHan.

Megígérem.