Dear Diary! (JongKey)

Cím: Dear Diary!
Páros: Jonghyun x Key (SHINee - AU)
Korhatár: 16
Szemszög: E/3
Figyelmeztetés: trágár beszéd, felkavaró téma, shy!Key
Műfaj: slice of life, dráma, angst, romantikus.

Kim JongHyun bosszús volt.

Kezei ökölbe szorultak, izmait megfeszítette, ajkait összepréselte keskeny kis vonallá, lépései pedig inkább hasonlítottak egy T-Rex trappolásához, mintsem egy átlagos ember sétájához. Dühös volt. Szemei szinte szikrákat szórtak, bár ez a méreg nem a szembejövő ápolóknak és őröknek szólt, csak egyszerűen nem tudta kontrollálni magát. Elege volt abból, hogy az állítólagos legjobb barátja mostanában levegőnek nézte. Amióta megérkezett az a kis taknyos, valami TaeMin, azóta MinHo állandóan vele lógott. JongHyunnak hányingere támadt a boldogan nevetgélő párostól, bár soha nem mondaná ezt el nekik. Egyszerűen csak feldühítette, hogy előtte hónapokig a magas srác volt a támasza, neki elmondhatta minden baját, panaszkodhatott, ő meghallgatta. Úgy érezte, MinHo az egyetlen ember ezen az átkozott helyen, aki nem bolondult meg teljesen. A bizalmába fogadta, ráadásul nagyon rövid idő alatt, JongHyun pedig nem mindenkit részesített ebben a megtiszteltetésben. Choi MinHo mégis hátat fordított neki, levegőnek nézte, ez pedig hihetetlen módon felbőszítette, az egyébként végtelenül szerény és kedves JongHyunt.

A szobája ajtaját olyan nagy erővel csapta be maga után, hogy egy pillanatra ő is összerezzent a hangos csattantástól. Egy fokkal nyugodtabb volt, de még mindig iszonyúan dühös. Nem volt elég neki az, hogy a barátja már nem törődött vele, mikor el akart menni a társalgóba, hogy tévét nézzen, nem hagyták békén az öreg nénik, folyamatosan azzal zaklatták, hogy ők márpedig valami nyálas doramát akarnak nézni, nem pedig egy horrorfilmet, amire JongHyun átkapcsolt. Rájuk is dühös volt, jelenleg utálta őket, pedig szeretett velük lenni, segíteni nekik. Volt egy kifejezetten kedves nénike, akihez JongHyun nagyon közel állt, de őt a napokban szállították el egy másik szektorba, ahová nem lehetett csak úgy bemenni. Hiányzott JongHyunnak, jelenleg úgy érezte, teljesen egyedül maradt. Nem mintha eddig nem lett volna egyedül, mint a kisujja.

Nagyot sóhajtott, ahogy a maradék feszültség is távozott belőle. Most már inkább szégyellte magát azért a viselkedésért. Soha nem volt egy agresszív ember, bár valahogy mindenki tartotta tőle az egy lépés távolságot, mikor valami felbőszítette. Talán akkor kicsit ijesztő, de az előfordul, nem? Nem volt ő bolond, mint nagyjából mindenki körülötte. Nem is értette, hogyan került ide, de most nem ez számított. Egyedül volt... Most már MinHo is elhagyta, a kis taknyos TaeMin miatt... Őszintén szólva, talán csak féltékeny volt. De nem TaeMinre, hogy barátja vele többet foglalkozott, hanem csak a kapcsolatukra. Neki soha nem voltak ilyen jó barátai. Soha... Nem mintha idebent ez lehetséges lett volna. A régi életére nem emlékszik, egyetlen egy pillanatot sem tudott felidézni, de soha nem mondták el neki, hogy vajon miért. Talán éppen emiatt zárták be erre az Istenverte helyre, ahol még nyugodtan tévézni sem lehetett. De akkor sem volt őrült.

Frusztráltan nyögött egyet, majd úgy döntött, visszamegy a társalgóba, hátha talál valaki egészen értelmes embert, akivel beszélgethet. Jelenleg mindegy volt neki, csak üsse el az időt, mert utált egyedül lenni. Olyankor mindig gondolkodott, a sok gondolkodástól pedig megfájdult a feje. Nem szerette, egyenesen gyűlölte, mert olyankor mindig majd szét hasadt a feje, annyira fájt. Ezért, hogy megelőzze a bajt, visszament a hatalmas szobába. Útközben aprót biccentett az idős őrnek, aki már jól ismerte őt. Hosszú percekig rótta a csendes folyosót, nem nagyon volt hangzavar, bár ez teljesen egyértelmű volt. Mikor végre a folyosó közepére ért, elfordult balra, majd benézett a szobába. A bal oldalt, a falnál, ült egy őr, de ő inkább a telefonjával volt elfoglalva, mintsem a „betegekkel”, bár JongHyun már meg sem lepődött ezen. A fiatalabbak mindig ezt csinálták, csak azt nem értette, hogy mi jó van egy olyan idióta kütyüt annyit bámulni.

Végül belépett a szobába, mire egy pillanatra minden szem rá szegeződött, hogy aztán azonnal el is kapják róla. JongHyun ezt utálta. Tényleg kevés ember mert hozzá szólni, de mikor ilyen nyíltan csinálták ezt, legszívesebben ledugta volna az összes embernek a torkán a kis asztalon heverő magazinokat. Összetekerve. Mondjuk úgy tízet egyszerre. Ismét dühös lett, de próbálta nem kimutatni. Soha ne szerette, mikor meglátták dühösen, mert csak még jobban tartani kezdtek tőle, pedig tulajdonképpen nem volt vele semmi baj. Csak beszélgetni akart, mert utált egyedül lenni. Néha már arra is rávetemedett, hogy saját magához beszéljen, ami miatt persze újabb adag gyógyszereket kapott, mert azt hitték, hallucinál magának egy barátot. Azok a gyógyszerek rendszeresen a WC-ben végezték, néha a többivel együtt. Tényleg nem volt őrült...

Nagy nehezen rávette a lábát, hogy meginduljon egy szabad kanapé felé, ám abban a pillanatban megtorpant, mikor észrevette, hogy valaki már ült ott. Egy idegen, akit eddig még soha nem látott ezelőtt, ráadásul nem is nézett rá, mikor belépett. JongHyun első gondolata az volt, hogy vajon miért nem... Valami mégis sokkal jobban foglalkoztatta, hiszen minél tovább nézte az idegent, a szíve annál hevesebben kezdett verni. Jól megfigyelte a fekete hajkoronát, amiben vörös szín is húzódott, ezzel egészen vaddá téve a kisugárzását. Ugyan az arcát nem látta, mert az idegen mindvégig az ölébe bámult, ami JongHyunnak is feltűnt. Egy könyv volt az... Vagy talán egy napló, mert a srác bőszen körmölt bele, egy teljesen átlagos tollal. Ez nagyon felkeltette JongHyun érdeklődését, így azonnal a titokzatos srác felé vette az irányt.

Megállt felette, mire a vöröses hajú azonnal felkapta a fejét, keskeny, cicához hasonlító szemeit pedig JongHyun hatalmas kiskutya szemeibe fúrta. Ez a pillanat pedig elindított valamit JongHyunban. Érezte, hogy a szíve hevesen kezdett kalapálni, a tenyere izzadt, és valamiért ideges lett hirtelen. De ez más volt, mint eddig... A gyomra görcsbe rándult, és úgy érezte, hogy képtelen megszólalni, míg ezek a gyönyörű cicaszemek őt bámulják. Mintha a másik olvasott volna a gondolataiban, gyorsan visszanézett a naplójára, becsapta, majd erősen magához szorította, miközben teljesen a kanapé szélére húzódott. Nem nézett többet JongHyunra, ami zavarta a szőkét. Meg kellett ismernie ezt az elbűvölő teremtést, akit eddig még soha nem látott itt. Talán most érkezett, és ez az első napja? De miért nem szólt hozzá? Talán ő is félt tőle, mint itt szinte mindenki?

JongHyun lassan leült a kanapéra, a vörös hajú mellé, mire az összerezzent, és még jobban elhúzódott. Ez már kifejezetten zavarta a dínót, így arcával is közelíteni kezdett az idegen felé, mire az felpattant mellőle, majd sebes léptekkel elindult kifelé a társalgóból. JongHyunnak sem kellett több, azonnal utána indult. Szerette volna, ha a másik hozzá szólt volna, hogy hallja a hangját, beszélgessenek, árulja el a nevét, és legyenek barátok. Erre vágyott jelenleg, és hitte, hogy az idegen a barátja lesz majd. Nem tudta elképzelni, miért ragaszkodott máris ennyire hozzá, de nem is érdekelte. Meg akarta ismerni, ebben pedig senki nem állíthatta meg, még maga a vörös sem.

Követte őt, végig a folyosón, és meglepően konstatálta, hogy a saját szobája felé veszi az irányt. Aztán mikor egyel előtte megállt, gyorsan lenyomta a kilincset, és be is zárta azt JongHyun előtt, meglepődött. Talán nem akart vele beszélgetni? Tényleg meg szerette volna ismerni... Nem tűnt átlagosnak, sem pedig bolondnak. Egyszerűen csak vonzotta JongHyunt ez a titokzatos aura, azt akarta, hogy a vörös hajú srác mondjon el neki mindent. Ezzel a lendülettel nyitott be az ajtón, még csak nem is kopogott, de gondolta, nem fogja zavarni a másikat, hiszen most jött be. Így is volt. Az idegen most sem nézett rá, mikor belépett. Neki háttal ült az ablakpárkányon, és kifelé bámult a messzeségbe. JongHyun szerette volna megkérdezni tőle, hogy min gondolkodik, vagy miért nem szólt hozzá... Talán néma? Nem, akkor nem ide került volna.

Lassan lépkedett egyre közelebb a srác felé. Nem volt semmi hátsó szándéka, mindössze a nevét akarta tudni... Érezte, hogy ő nem átlagos, és reménykedett, hogy majd talán szóba áll vele. Mindennél jobban örült volna annak, ha hallhatná a másik hangját, hogy újra a szemébe nézhessen és mosolyoghasson rá. Ezt akarta jelenleg, semmi mást. Végül odaért a fiú mögé, de még mindig képtelen volt megszólalni. Pedig annyi mindent szeretett volna mondani! Máskor mindig ő beszélt... Imádott beszélni, be sem állt a szája, pontosan azért, mert utált csendben és egyedül lenni. Valahogy az idegen srác pontosan az ő ellentétének tűnt. Itt ült teljesen egyedül a szobájában, néma csendben, mintha szeretné ezt... JongHyun már régen megbolondult volna. Már most is zavarta a csend, érezte, hogy a feje lüktetni kezdett, amit mindennél jobban utált.

- Kim... Kim JongHyun vagyok, szia - nyögte ki nagy nehezen. - A melletted lévő szobában vagyok. Tudod, még nem láttalak itt, biztosan új vagy, ezért gondoltam, beszélgethetnénk, talán barátok is lehetnénk, mit szólsz? Én már lassan négy éve vagyok itt. Elég hosszú ideje, de már megszoktam. Viszont félnek tőlem az emberek, csak nem tudom, miért. Bár, itt mindenki őrült, én vagyok az egyedüli normális ember ezen a helyen, szóv...

- Mindenki ezt mondja. - JongHyunnak a torkán fagyott a szó, ahogy meghallotta a másik hangját.

- T-tessék? - Ugyan pontosan értette, hogy mint mondott a másik, csak hallani akarta még a hangját.

- Mindenki ezt mondja, hogy nem őrült - folytatta a másik, végül megfordult, és JongHyun szemeibe nézett. - Nem lennél itt, ha nem így lenne.

JongHyunnak kellett pár perc, mire felfogta a szavakat, és azok jelentését. A vörös hajú srác szemei... Egyszerűen elvették az eszét. Tökéletes volt, gyönyörű. Mintha kiszippantotta volna belőle az értelmet, és csak akkor adta volna vissza, mikor már nem nézett rá többé. Ostobaságnak tűnt, de valahogy mégis így érezte. Ahogy a másik ismét az ablak felé fordult, JongHyunból úgy szakadt ki egy sóhaj. Nem is vette észre, hogy nem lélegzett... Ez az apró párbeszéd annyira felcsigázta JongHyun érdeklődését, hogy még azt sem vette magára, hogy őrültnek nézték, mikor nem volt az. Ép volt az elméje, nem csinált ostobaságokat, nem kapott rohamokat, nem volt értelmi fogyatékos, és akár sorolhatná nap estig a többi „beteg” panaszát. Neki csupán annyi volt a „bűne”, hogy nem emlékszik semmire, míg kint élhetett a világban. Maga sem tudta, hogyan is lehetséges ez, de már nem is érdekelte. Négy év alatt volt ideje megszokni, hogy senki sem látogatta, egyszóval családja biztosan nem volt, sem rokonai. Egyszóval egyedül volt akkor is. De emiatt nem tartozott ide, nem volt bolond!

- Hogy hívnak? - kérdezett ismét JongHyun, reménykedve, hogy választ kap.

- Key vagyok - válaszolt a vörös hajú srác, továbbra is a tájat fürkészve.

- Key? Az meg milyen név? - értetlenkedett Jjong.

- Ha nem tetszik, nem kell így hívnod - mondta közömbösen a másik, majd megfordult, egy pillanatra a szőke szemébe nézve, aztán leugrott a párkányról, az ágyához lépett, és leült rá.

- Akkor hogy szólítsalak? - követte végig a mozgását JongHyun, majd a tekintetét kereste.

- Sehogy - jött a válasz, ami JongHyunnak nagyon nem tetszett.

- De hát... - kezdett volna bele, mire Key élesen rákapta macska tekintetét, így a szőke azonnal elhallgatott.

- Magamra hagynál? Megfájdult tőled a fejem... - masszírozta meg a halántékát. - Túl hangos vagy és sokat beszélsz.

JongHyun csak hitetlenkedve nézett a másikra. Őszintén nem így képzelte el az egész beszélgetésüket. Nem gondolta volna Key-ről, hogy ilyen nehéz eset, és ennyire titokzatos. Tulajdonképpen, semmit nem tudott meg róla, csak annyit, hogy naplót ír, és hogy Key-nek hívják... Azt nem tartotta fontos információnak, hogy szereti a csendet és a magányt. Ő tényleg szeretett volna a másikkal beszélgetni, összebarátkozni vele. Valahogy érezte, hogy ők ketten összetartoznak, és együtt kell átvészelniük az éveket, amíg itt bent rohadnak ennek az épületnek a falai között. Nem akart kimenni a szobából. Akkor ismét egyedül lenne, és gondolkodna azon, vajon Key miért ilyen vele. Az pedig nem vezetne semmi jóra... Valahogy mégis rávette magát, bár maga sem tudta, hogyan volt rá képes. Elmotyogott halkan egy sziát, aztán kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor látta meg a kis fémtáblát, ami minden ajtón ott volt, hogy tudják, ki alszik benne. JongHyun óvatosan megfogta, majd maga felé fordította a, hogy el tudja olvasni a rajta lévő írást. Kim KiBum... Hatalmas mosoly terült szét a szőke arcán, majd elengedte a táblát, és továbbra is boldogan ment át a saját szobájába. Szóval, Kim KiBum, most már tudta a nevét. Lefeküdt az ágyára, majd a hófehér plafont kezdte el bámulni. Valamiért úgy érezte, hogy ez a név még sokat fog neki jelenteni... Valahogy közelebb érezte magához a titokzatos szépséget. Legalábbis, nagyon remélte. Ezekkel a gondolatokkal hunyta le a szemeit, majd aludt is, talán először ilyen nyugodtan, mióta betette ide a lábát.

***

Talán már egy hét is eltelt azóta, hogy JongHyun találkozott Key-vel. Ugyan a szőke minden egyes nap kereste a másik társaságát, a vörös mindig lerázta, ilyen-olyan indokkal. Nem tudta megérteni, miért nem akart beszélgetni vele Key. Igaz, hogy mindenféle dolgot mondott a másiknak, ami néha már tényleg túlment az ostobaságon, mert nem jutott eszébe más, de szerette látni azt az apró kis mosolyt, ami Key ajkain olyankor megjelent. Emiatt még az sem zavarta, ha a másik hülyének nézte őt. Az viszont nagyon piszkálta a csőrét a dínónak, hogy Key rengeteget írt a naplójába. A kis, rózsaszín könyvecskét szinte mindenhová magával vitte, úgy vigyázott rá, mintha az élete értelme lett volna. Bár, egy naplóba az ember az összes titkát leírta, bizonyára Key sem volt kivétel. JongHyun tudta, hogy csúnya dolog lenne beleolvasni, de a kíváncsisága minden egyes nappal csak nőtt.

Key még mindig nem mondott magáról semmit. Ha meg is szólalt, vagy sértegette JongHyunt, vagy elküldte melegebb éghajlatra. Ugyan a szőkét kemény fából faragták, nem volt az a típus, akit könnyen le lehetett rázni, de Key valamiért nagyon makacs volt. Nem beszélt magáról, sem másról, JongHyun pedig egy idő után kezdett belefáradni. Ő tényleg szerette volna, ha a másik megnyílik neki, hogy tudjanak beszélgetni, de alig tudott kicsikarni Key-ből pár mondatot minden egyes nap. Nem szerette ezt. Dühös volt magára, bár néha Key-re is, amiért így viselkedett. Hiszen csak barátkozni akart vele! Olyan nagy kérés lenne, hogy egy kicsit legyen barátságosabb és meséljen? JongHyun úgy gondolta, tisztességes Key-vel szemben, ám a vörös koránt sem az. Elhatározta, hogy még utoljára megpróbál szóba elegyedni vele, ha akkor sem sikerül majd neki, tényleg feladja. Bizonyára a másik nem volt rá kíváncsi, amit neki is be kellett látnia, hiába volt nehéz dolog.

Ezzel az elhatározással indult el reggelizni, egy napsütéses reggelen. Néha meg sem tudta volna mondani, hogy milyen nap vagy hónap van, annyira egybefolyt az összes. Ha a folyosóőrök nem panaszkodnának mindig, hogy még alig kezdődött el a hét, de már elegük van, JongHyun talán tényleg nem tudta volna megmondani, milyen napot írtak. Így volt ez ma is. Azt biztosra vette, hogy nem hétvége, mert akkor mindenki siet a reggelivel, mert finom szokott lenni. Most pedig a társalgóban még ott ültek, és bámulták a tévét. JongHyun komótosan lesétált a földszintre, majd beállt a nem olyan hosszú sorba. Elvett egy tálcát, közben az asztalokat kezdte el fürkészni, hátha megpillantja majd Key-t. Felragyogott az arca, mikor az egyik eldugott sarokban felfedezte a rikító hajkoronát. Gyorsan elvette a reggelijét, amihez ma járt egy banán is. JongHyun soha nem szerette a banánt, egyszerűen nem kedvelte az ízét, de nem akarta ott hagyni.

Tálcával a kezében szlalomozott végig a sorokon, vigyázva, nehogy elejtse a reggelijét. Mikor megközelítette Key-t, a másik azonnal felnézett rá, majd csak megforgatta a szemeit, amit Jjong már fel sem vett. Gyorsan lerakta a tálcáját a vörösé mellé, majd már le is huppant vele szemben. Rá mosolygott, amit a másik nem viszonzott, csak felvont szemöldökkel bámult rá, mintha várna valamire. Ám JongHyun ezúttal okosabb volt. Nem fogja olyan könnyen adni magát! Beleharapott a pirítósba, miközben végig Key szemeibe nézett, és mosolygott rá szüntelenül. Nem szólalt meg, el akarta érni, hogy Key tegye meg. Ám mikor a másik csak aprón megrántotta a vállát, és folytatta tovább a reggelijét, JongHyun úgy gondolta, ez a terve is kudarcba fulladt. Most már nem mosolygott többé, csendben ette tovább a reggelijét, és mivel mindig gyorsan evett, megelőzte Key-t is. Már csak a banán volt a tálcáján, de azt semmi pénzért nem tömte volna magába. Nem gondolkodva sokat, felállt, majd a banánt Key tálcájára tette, majd minden további szó nélkül elindult, hogy visszavigye a mosogatóba a koszos dolgokat.

- JongHyun! - Ahogy meghallotta a saját nevét Key szájából, megdermedt, a tálcát pedig kiejtette a kezéből, ami hatalmas csattanással ért földet.

Fel sem akarta fogni, hogy most Key valóban a nevén szólította. Nem tudta felfogni, hogy szinte az egész ebédlő őt bámulta, annyira a gondolataiba volt elmerülve. Key tényleg kimondta a nevét... Akkora boldogsággal töltötte el, hogy egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. Aztán megpördült a tengelye körül, visszarohant Key asztalához, azzal semmivel sem foglalkozva, magához ölelte a teljesen ledöbbent vöröst. Úgy szorította, mintha az élete múlt volna rajta. Ahogy izmos mellkasa Key szálkás testéhez ért, érezte a másik heves szívdobogását, és hogy mennyire feszült. Nem tudta érdekelni, csak fejét a másik nyakába temette, beszívta a kellemes illatát, amit még soha nem érzett, és kissé hozzádörgölőzött, mint valami macska. Hihetetlenül boldog volt. Nem bírta levakarni a vigyort az arcáról, még akkor sem, mikor Key apró kezei megállapodtak a mellkasán, és eltolta őt magától. JongHyun csak boldogan csillogó szemekkel belenézett a másik cicaszemeibe, amiket a másik azonnal lesütött, hogy aztán egy pillanattal később dühösen nézzen fel rá ismét.

- Csak annyit akartam, hogy nem kell a banánod! - rázta a fejét a vörös, majd megfogta az említett gyümölcsöt, és Jjong felé nyújtotta.

- Én nem szeretem, te pedig tudtommal igen, úgyhogy edd csak meg - mosolygott továbbra is a szőke.

- Akkor sem kell - rázta meg kissé a kezét, hogy nyomatékosítsa szavait. - Tőled nem kell semmi!

- Ez csak egy gyümölcs, Bummie, tartsd meg - biccentett egyet JongHyun, majd hátrahagyta a ledermedt Key-t.

Gyorsan felszedte a földről a tálcáját, aminek semmi baja nem lett, mivel műanyag volt, ahogy a tányérok is. Visszavitte a mosogatóhoz, megköszönte az ételt, majd még utoljára Key-re nézett, aki még mindig döbbenten, kezében a banánnal ült a helyén, ahogy JongHyun hagyta. Ez valamiért jó érzéssel töltötte el a szőkét. Úgy érezte, közelebb van KiBumhoz. Remélte, hogy idővel még közelebb lehet majd.

***

Már egy hónapja volt annak, hogy JongHyun először találkozott KiBummal. Az idő gyorsan repült, mióta JongHyun azzal foglalatoskodott, hogy megszerezze Key barátságát. Előtte mindig azért panaszkodott, hogy unatkozott és nem volt kivel beszélgetnie. Ugyan ott volt neki MinHo, de ő csúnyán hátba szúrta, azóta nem is beszéltek, de őszintén szólva, nem is hiányzott annyira neki, mert itt volt Key. Esténként mindig rá gondolt, néha az álmaiba is beférkőzött a vörös hajú srác. Valamikor egész nap a nyomában loholt, mint egy hűséges kiskutya, néha pedig Key már csak beletörődve hagyta, hogy menjen utána. JongHyunnak úgy tűnt, feladta a próbálkozást, hogy elüldözze maga mellől, inkább beletörődött, hogy ilyen helyzet áll fent.

Továbbra sem mondhatta azt, hogy haladt a kapcsolatuk. JongHyun tényleg mindent megosztott a másikkal, azt is, hogy a barátja akar lenni. Elmondta, hogy került ide be, mit élt át ez idő alatt, és hogy tényleg nem őrült. Mindent elmondott. Őszintén beszélt Key-nek, aki ugyan végighallgatta, de nem reagált semmit. Mint általában sosem. Az biztos, hogy már egyre többször beszélt. Ha JongHyun kérdezte, hajlandó volt válaszolni, de sosem konkrétan, inkább csak tárgyilagosan, vagy ködösítve. Még ennyi idő elteltével is rejtélyes volt JongHyun számára, de nem érezte úgy, hogy ez baj lenne. Megbízott a másikban, feltétel nélkül, pedig Key egy szóval sem mondta, hogy bízza rá a titkait. Elmondta azt is, hogy sokszor akart már megszökni, hogy hogyan és mikor. Valamiért érezte, hogy Key nem fogja elárulni. Ugyan maga sem tudta, miért, egyszerűen csak benne volt. Mivel úgy tűnt, az egyetlen, „akivel” megosztja a titkait és gondolatait, az a rózsaszínű naplója volt. JongHyun pedig egyre nagyobb késztetést érzett arra, hogy ellopja tőle, bármennyire is undorító dolognak tűnt.

A gondolat pedig akkor nőtte ki magát egy célnak, mikor egyszer átment Key-hez, de ő nem volt a szobában. JongHyun már majdnem vissza is fordult, mikor észrevette az ágyon a rózsaszín könyvecskét. Azonnal izgatott lett, de próbált nem arra gondolni, hogy beleolvasson. Nem tehette meg Key-vel, mikor most kezdett benne megbízni. Mégis... Nagy volt a késztetés. Ő csupán meg akarta tudni, milyen ember valójában a vörös. Soha nem mondaná el senkinek azt, amit olvasott, egyszerűen csak tudni akart róla mindent, mert magától semmit nem mondott. Óvatosan kinézett a folyosóra, de sehol nem látta Key-t, így belépett a szobába, majd be is csukta maga mögött az ajtót. A szíve hevesen dobogott, a tenyere izzadt, és egyszerűen félt. Nem tudta, hogy mitől, de a gyomra görcse rándult, ahogy a kezébe fogta a könyvecskét. Óvatosan végigsimított a rózsaszín borítón, mintha attól félt volna, hogy tönkreteszi. Mikor kinyitotta az első oldalt, nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte, mintha a napló tudná, hogy nem a gazdája kezében lenne. Mintha élő személy lenne, és most őt akarná terrorizálni.

Végül sóhajtott egy nagyot, lopva az ajtó felé pillantott, de mivel senki nem zavarta meg, ránézett a lapra, amire latin betűkkel volt felírva Key neve, és hogy ez az ő naplója. Mást nem nagyon értett belőle JongHyun, de mikor már lapozni készült, hallotta a cipődobogást, ezért gyorsan összecsukta a naplót, majd visszadobta az ágyra, és kifelé indult. Mikor Key belépett az ajtón, a torkában dobogott a szíve. Ugyan nem bukott le, mégis nagyon megijedt. Ha csak egy pillanattal később teszi le a könyvet, Key rajtakapta volna. Még azt sem mondhatta, hogy beleolvasott, mert nem tette meg. Key mégis úgy nézett rá, mintha a lelkébe látott volna, és tudta volna, hogy mit tett. Jjong csak idegesen elmosolyodott, majd makogni kezdett, hogy csak őt kereste. KiBum pár perc után megnyugodott, de valamiért egész nap gyanúsan méregette a szőkét, JongHyun sokszor rajtakapta, hogy bámulja őt, amit nem tudott hová tenni. Key eddig csak akkor nézett rá, ha muszáj volt...

Aztán pár nappal később, mikor JongHyun ismét Key szobájában kötött ki, a másik neki háttal ült az ágyon, és ismét a naplójába írogatott. Talán Key annyira belemerült, hogy nem vett észre JongHyunt, csak akkor, mikor a másik megszólította őt. KiBum abban a pillanatban felsikoltott, majd olyan gyorsan csapta össze a kezében lévő könyvet, hogy ha Jjong akarta volna sem tudta volna elolvasni a bejegyzést. Key a párnája alá rejtette a könyvet, majd idegesen mosolygott. Soha nem csinált ezelőtt ilyet, JongHyun pedig összezavarodott. Egyre jobban érdekelni kezdte, mégis mit írogat állandóan abba az átkozott naplóba. Igaz, hogy pár nappal ezelőtt majdnem beleolvasott, de akkor nagyon szégyellte magát miatta. Elvégre, az egy napló volt, nem egy akármilyen könyv... Abban Key minden titka és gondolata benne van, nem teheti meg, hogy csak elolvassa. Azzal elvesztené a kialakulóban lévő barátságukat, és Key soha többé nem állna vele szóba.

Egy héttel később viszont JongHyunnak elege volt. Key egyre furcsábban viselkedett vele, már nem hogy nem szólt hozzá, gyakran elpirult, dadogott, vagy egyszerűen csak idiótán mosolygott rá, de ennek ellenére sem beszélt többet. Megváltozott, a szőke pedig eddig mindennél jobban ki akarta deríteni, hogy mi ennek az oka. De a választ továbbra is csak a napló adhatta meg, így elhatározta, hogy nem érdekli, hogy ha Key megutálja, el fogja tőle lopni, és el fogja olvasni. Elege volt abból, hogy nem jutottak semmire, ráadásul Key eddig tudomást sem vett róla, most meg hirtelen megváltozott. Titkolt valamit, de hogy mit, azt a szőke nem tudta volna megmondani. Válaszokat akart, és úgy döntött, hogy meg is fogja őket kapni, nem számít, milyen árat kell érte fizetnie. Jelen esetben, talán Key megutálja majd, de remélte, ha megtudja, miért viselkedik így, JongHyunnak könnyebb dolga lesz.

***

Halkan nyitotta ki a szobája ajtaját, nehogy véletlenül meghallja a folyosóőr. Igaz, nem nagyon szoktak mászkálni, inkább ők is horkolva alszanak egy széken. JongHyun mindig dühös volt rájuk, amiért nem végezték rendesen a munkájukat, de most kifejezetten örült, hogy most is a folyosó végén horkolt a duci férfi. Így egy kicsit bátrabban lépett ki a sötét, csendes folyosóra, majd lépett jobbra, Key ajtaja elé. Nyelt egyet, ahogy a kis fémtáblát figyelte a sötétben. Nem volt biztos magában. Félt, hogy lebukhat, félt attól, hogy Key megutálja esetleg, de már tényleg nem értett semmit. Ő tényleg nem azért akarta elolvasni a másik naplóját, hogy kigúnyolja őt a gyengeségei vagy a félelmei miatt, és nem is azért, hogy kiteregesse a titkait. Csupán meg akarta tudni, mi a világnézete, mit gondol róla, és egyáltalán, milyen ő maga. Hiába volt Key mellett az elmúlt hónap szinte minden egyes napján, még mindig alig tudott róla valamit. Ezen pedig változtatni akart.

Ezzel az elhatározással nyitott be végül a szobába, halkan, véletlenül sem zajt csapva. A kis szobába bevilágított a hold, ami magasan járt, tehát javában éjszaka volt, éjfél biztos elmúlt már. JongHyun pár pillanatig félve figyelte az ágyban alvó KiBumot, de mikor az meg sem rezdült az apró kis zajra, óvatosan belépett, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Kifújta a tüdejében rekedt levegőt, majd lélegzetvisszafojtva indult meg Key ágya felé. Azt gondolta, hogy a másik biztos elrejti valahová a naplóját, de mikor megpillantotta az ágyon, közvetlen Key feje mellett, meglepődött. Bár, ki lenne olyan őrült, aki az éjszaka leple alatt képes betörni a szobájába, és ellopni az egyetlen személyes tárgyát, amit magával hozhatott? Természetesen Kim JongHyun! Undorítónak érezte magát, de úgy érezte, ha már eddig eljött, nem fog meghátrálni.

Halkan lépkedett tovább, meztelen talpa nem hagyott zajt a hideg csempén, csak apró, csattanó hangokat. Talán fel kellett volna vennie egy zoknit, de hitelesnek akart tűnni, mikor a nővérkék bejöttek hozzá este, a szokásos ellenőrzésre. Most már mindegy. Olyan óvatosan lépkedett, ahogy csak tudott. Nagyon félt, hogy Key felébred az apró zajokra, mert akkor aztán lesz neki ne mulass. Semmiképpen nem akarta, hogy a vörös felébredjen... Nem akart lebukni, őszintén félt a gondolattól, mégis hajtotta az adrenalin. Mikor Key ágyához ért, egy pillanatig elidőzött tekintete a nyugodt, lenyűgözően szép és kisimult arcon. Valóban tökéletes volt, JongHyun szíve pedig mindig hevesebben dobogott, akárhányszor elidőzött rajta a tekintete. Szívesen végigsimított volna a bizonyára puha arcon, de nem most, nem ebben a helyzetben, mikor a lebukás veszélye ilyen nagy volt.

Vett egy mély lélegzetet, majd bent tartotta, míg óvatosan el nem emelte a másik feje mellől a rózsaszín könyvecskét. Mikor végre a mellkasához szorította, elvigyorodott, ám ekkor Key megmozdult, neki pedig meghűlt az ereiben a vér. Ott állt ledermedve a másik ágya mellett, és várta, hogy mi fog történni. Képtelen volt megmozdulni, az agya és a lábai egyaránt lefagytak, ám Key csak a másik oldalára fordult, majd békésen aludt tovább. JongHyun egy kisebb fajta szívinfarktust kapott, és mivel még nem akart meghalni, úgy döntött, jobb lenne a saját szobájában kiörömködnie magát. Így hát ugyan olyan halkan, ahogy belopózott, vissza is ment az ajtóig. Óvatosan kinyitotta, ám az most nem akart neki kedvezni, mert megnyikordult, de szerencséjére Key meg sem rezzent, ellentétben vele. Ezek után gyorsan kislisszolt az ajtón, szét sem nézett, hogy az őr még mindig alszik-e, csak berontott a szobájába.

Hevesen kalapáló szívvel szorította magához egyre jobban az apró könyvecskét, majd nyelt egy nagyot. Megcsinálta. El sem hitte, hogy tényleg képes volt ellopni Key naplóját! A torkában dobogó szívvel ment vissza az ágyához, majd miután kényelmesen leült, felkapcsolta az éjjeli lámpát, ami elég fényt adott ahhoz, hogy el tudja olvasni a sorokat. Tényleg alig hitte el. Itt volt a kezében, most nem kellett félnie, hogy Key rányit, bár szinte percenként tekintgetett az ajtóra, nehogy mégis megtörténjen. Most már nincs visszaút, valóban itt van a kezében, ő pedig el fogja olvasni. Végtelenül óvatosan nyitotta ki szintén az első lapot, majd elolvasta a latin betűket, amit egyszer már megtett, de továbbra sem értett belőle sok mindent. Nem is gondolta volna Key-ről, hogy tudott angolul... Végül visszafojtott lélegezettel lapozott egyet, majd amint a szeme elé tárultak a rózsaszín lapocska betűi, olvasni kezdte a sorokat.

„Dear Diary!

2013. április 4-dike van... Egy új élet kezdte, mert bekerültem erre az átkozott helyre, amit már most utálok. Vajon meddig kell majd itt lennem? Életem végig? Nem, képtelen lennék elviselni, hogy bolondokkal és őrültekkel legyek körülvéve annyi ideig. Mert hiába voltam itt, semmi keresnivalóm nem lenne ezen a helyen. Nem őrültem bele... Bár, mindenki azt mondta, hazugság. Ha valakivel ezek a dolgok történtek volna, mint velem, megértené, de így mindenki szemében csak egy szerencsétlen őrült vagyok. Ezért bezártak erre a helyre. Talán jobb, mint a börtön, de már nem tudom eldönteni. Nem tudok megbízni senkiben, mert mindenki elárult. Elárult anyám, a barátaim, a szerelmem. Bezártak erre a helyre, mert bolondnak nyilvánítottak. Hülyeség, de bele kell törődnöm. Talán még mindig jobb le...

Találkoztam egy szőke hajú sráccal, aki miatt félbehagytam az írást. Kim JongHyunnak hívják. Azt állítja, nem őrült, mint itt mindenki más. Valahogy tényleg nem tűnt idevalónak. A tekintete tiszta volt, és ahogy beszélt, már tényleg majdnem elhittem neki, hogy teljesen normális, akárcsak én. De ha így lenne, nem lenne itt, ezt neki is megmondtam. Azt mondta, legyünk barátok. Elkezdett nekem beszélni össze-vissza, de én megijedtem. Nem akartam, hogy barátok legyünk. Ő is elárulna engem, mint mindenki más. Nem akartam senkit a közelemben, egyedül a magányt és a csendet. A legjobb az lesz, ha elüldözöm őt, bár kétlem, hogy ezek után még szóba fog velem állni. Bármennyire is szeretném elmondani valakinek, hogy mi nyomja a lelkemet, tudom, hogy senki nem értené meg. Ő sem, pont ezért akarom őt elkerülni, bármennyire is helyes...”

JongHyunnak fel kellett fognia az olvasottakat. Ugyan ez csak az első bejegyzés volt, mégis hevesen kalapált a szíve. Key... Végtelenül hasonlított rá igazából. Ő is utálta az embereket, csak Key ki is mutatta ezt. Félt tőlük, mindenkiben csak a csalódást látta, mert elárulták őt. Ugyan azt nem értette a szőke, hogy miért emlegetett Key börtönt, de egyre jobban érdekelni kezdte a többi bejegyzés, így lapozott párat, majd újra olvasni kezdett.

„Dear Diary!

2013. április 19. Valójában már a dátumot sem tudnám, ha nem írnék minden nap... Meglepő módon, JongHyun nem adta fel. Minden egyes nap a nyakamban van, beszél nekem, kérdezget, de nem reagálok. Ugyan nem mutatom ki, de végtelenül jól esik, hogy van valaki, aki ennyire próbálkozik, hogy a bizalmamba fogadjam. Ugyan ez soha nem fog megtörténni, mert képtelen vagyok rá és félek, de azért... Kissé szórakoztató is. Néha képtelen vagyok visszafogni a mosolyomat előtte. Ugyan még mindig nem beszéltem magamról, amit nem is szándékozok megtenni, de beszélt ő helyettem is. Elmondta, miért került be... Nem gondoltam volna róla, hogy nem emlékszik az akkori életére, amit kint élt. Nem hazudott, láttam a szemében. És valóban nem volt őrült... Én nem tudnék így itt élni, mint ő, hogy semmi bajom, mégis itt vagyok, beletörődök, mert csak innentől voltak emlékeim. Mivel nekem nem volt választási lehetőségem... Pontosabban, lett volna, de azt senki nem akarta, így itt kötöttem ki. Végtére is, egyikünk sem őrült... Talán egy kicsit tényleg hasonlítunk egymásra. Engednem kellene, hogy a barátom legyen?”

A szőke nyelt egy nagyot, de ismét lapozott, ezúttal kicsit többet, majd ismét a soroknak esett, egyre izgatottabban, hevesebben kalapáló szívvel.

„Dear Diary! 

Aish, úgy érzem, teljesen felesleges angolul elkezdenem, mert soha nem írok angolul... Csak a megszokás érzése. Hiányzik a régi életem. Mikor még minden rendben volt. Ma pontosan egy hónapja, hogy bekerültem ide. Május 4-dike van... JongHyunt ma rajtakaptam, hogy a szobámban volt. Igaz, hogy nem tűnt gyanúsnak, azért figyeltem. Azt hittem, beleolvasott a naplómba, de azt soha nem akarnám. Nem akarom, hogy tudja, félek az emberektől, így tőle is. Pontosabban, attól félek, hogy csalódnom kell. Azt már nem bírnám ki. Éppen elég volt a számomra kedves személyektől elviselnem, miután apám meghalt. Miattam. Az én kezem által. Gyilkos vagyok... Megöltem a saját apámat, de csak önvédelem volt. Minek is írom le ezeket? Hiszen pontosan tudom, hogy mi történt... Olyan sokszor elmondtam már, és mindig itt van a szemem előtt az utolsó pillantása és szavai, amiket felém intézett. Soha nem fogom elfelejteni, hiszen minden egyes éjszakán kísértenek. Ez nem egy tündérmese! Itt véresen komoly minden. Emiatt fordult el tőlem mindenki... Azt hitték, beleőrültem abba, hogy apám rendszeresen megerőszakolt, ezért öltem meg. De nem... Ugyan tiszta az elmém, nem tiltakoztam, mikor különböző vizsgálatokra küldtek el, és megállapították, hogy bizony pszichiátriai kezelésekre szorulok. Akkor már mindegy volt... Egy hónapja vagyok itt. Valahogy mégis jobbnak tűnnek a napok, mert JongHyun beragyogja őket. Talán ha ő nem lenne, már én sem lennék. Erőt ad nekem, de soha nem mondanám el neki. Szeretem a tudatot, és miatta mosolyogva fekszem és kelek fel... Úgy érzem, szükségem van rá, hogy tudjak élni.”

JongHyun ezután a bejegyzés után képtelen volt tovább olvasni. Szóval... Key-t az apja rendszeresen megerőszakolta, emiatt pedig egyszer önvédelemből megölte? Hogy... Mégis hogyan volt képes ezt tenni vele az apja? JongHyun azt kívánta, bár ne kellett volna ilyen szörnyűségeket átélnie ilyen fiatalon! Szerette volna megvédeni Key-t, elmondani neki, hogy benne nyugodtan megbízhat, mert soha nem okozna neki csalódást. Minden nap mellette lenne, és még azt sem kérné tőle, hogy beszéljen, csak engedje, hogy a bizalmába fogadja. Key tényleg nem volt őrült... Csak egy megtört srác, aki azzal próbálja eltakarni a félelmét, hogy mindenkit elutasít és bunkón viselkedik. Ez mégis hogy nem tűnt fel eddig JongHyunnak? Hiszen gondolhatta volna, hogy nem a semmiért ilyen távolságtartó KiBum!

Egy kicsit lelkiismeret-furdalása volt a szőkének, ahogy a legutolsó bejegyzéshez lapozott, majd egy nagyobb sóhajtás után, tovább olvasott.

„Dear Diary!

2013. május 13-dika van, kedd... Ma kivételesen rossz kedvem volt, ami JongHyunnak is feltűnt. Ugyan az utóbbi időben kezdtem megszokni, hogy teper, még mindig féltem tőle. Főleg azután, hogy rájöttem, nem közömbös számomra. Vonzódni kezdtem hozzá, ami hihetetlenül zavarba hozott. Tisztában vagyok azzal, hogy a férfiakhoz vonzódom, de JongHyun annyira más! Annyira lelkes és olyan édesen ragaszkodik hozzám, hogy lehetetlen, hogy ő is többet érezne irántam. Az pedig más, hogy úgy amúgy sem lehet kapcsolat a felek között, ha nem bíznak egymásban. Ez JongHyun részéről megvolt, tudtam, éreztem, hogy megbízik bennem, hiszen elég egyértelmű volt, mikor minden titkát elmondta nekem. És én? Én továbbra is titkolózom előtte, nem mondok neki semmit, csak figyelem a helyes arcát és a gyönyörű ajkait, ahogy beszél hozzám. Furcsa a gondolat, hogy éppen ő az, akibe beleszerettem, ráadásul egy ilyen helyen... Hiszen tudtam, hogy nincs jövőnk egymással. Itt voltunk bezárva ilyen fiatalon, mindkettőnkre ránk aggatták az őrült jelzőt, lehetetlen, hogy a közeljövőben kikerüljünk innen. Pedig JongHyun már négy éve itt volt... Nem tudom, hogyan bírta ki. Szeretem őt... Szerelmes vagyok belé, de fogalmam sincs, mit kellene most tennem. Néha úgy érzem, mikor ott van a szobámban, és mosolyogva figyel engem, hogy legszívesebben leteperném és addig csókolnám, ameddig szusszal bírom, de... Képtelen lennék megtenni. Még mindig félek tőle. Az pedig, hogy egyáltalán nem biztos, ő mit gondol rólam, még nehezebb. Nem tudom, mit kellene tennem. Össze vagyok zavarodva. Remélem, egy nap képes leszek benne megbízni, és elkezdődhet az elcseszett tündérmesénk együtt...”

JongHyun érezte, hogy a szíve majd kiszakadt a helyéről, olyan gyorsan vert. Hevesen kapkodta a levegőt, és remegtek a kezei, ahogy kiesett a kezei közül a rózsaszín kis könyv. Key... Szerelmes belé? Azért volt mostanában ilyen furcsa? Hogy... Hogyan lehetséges ez? JongHyun teljesen össze volt zavarodva. Hangosan vette a levegőt, leizzadt, majd a hajába túrt. Képtelen volt elhinni. Hogyan történt mindez a szeme előtt, úgy, hogy észre sem vette? Egyáltalán, most örül vagy nem, hogy KiBum szerelmes belé? Őszintén nem tudta volna megmondani. Tényleg nem. Nem undorodott a dologtól, mert néha neki is voltak kósza gondolatai, de ezt így kimondva és belegondolva... Key meleg, a férfiakhoz vonzódott. És belezúgott a szőkébe. Nem, neki ez sok volt! Nyelt egy nagyot, a naplót becsúsztatta a párnája alá, lekapcsolta a kis villanyt, a fejére húzta a takarót, majd szorosan lehunyta a szemeit. Megpróbált elaludni, bár tisztában volt azzal, hogy nem fog menni.

Talán tényleg rossz ötlet volt ellopni Key naplóját...

***

- Kim JongHyun!

Az említett azt hitte, hogy a szíve kiugrik a helyéről, olyan hangosan ordibálta Key a nevét. Azonnal kipattantak a szemei, majd felült az ágyon, és szembetalálta magát egy nagyon dühös Kim KiBummal. Hirtelen azt sem tudta, hogy miért volt itt a vörös, de bizonyára észre vette, hogy a naplója eltűnt, és kikövetkeztette, hogy csakis ő lehetett a bűnös. Álmosan pislogott Key-re, aki tényleg nagyon idegesnek tűnt. Máskor sima arcizmai most ráncba torzultak, szemeit összevonta, az orrlyuka tág volt. Hevesen kapkodta a levegőt, a mindig hófehér arca most piros színben pompázott a méregtől. Lebukott. Ennyi lett volna? Ilyen könnyen véget ért, pedig még csak el sem kezdődött? Nem próbálta tagadni egyáltalán, kisfiúsan elmosolyodott, miközben a szeméből törölgette ki a csipát, majd ismét Key szemeibe nézett. Szerelmes belé, csak nem lesz olyan nehéz kiengesztelni...

- Valami baj van, Key-goon? - kérdezte, bár pontosan tudta, mi a baj.

- Hogy baj? - A vörös hangja sokkal magasabb volt, mint az átlagos. - Ugyan, csak eltűnt a naplóm, és egyedül rólad tudom elképzelni, hogy elloptad! Így volt?

- Én... - kezdett bele JongHyun, bár Key már ennyiből is rájött a válaszra.

- Mégis hogy tehetted? - sikoltotta a díva, majd megragadta JongHyun felsőjét, és rángatni kezdte, bár ez az izmos dínónak meg sem kottyant. - Hogy lehettél ilyen seggfej? Mikor abban van benne minden titkom, te csak úgy képes voltál ellopni és elolvasni az összes bejegyzést! Hogy tehetted? Ennyire bízol bennem? Ha így lenne, megvártad volna, míg magam mondok el neked mindent! Pedig szeretlek, az Isten verjen meg! Hogy tehetted ezt? Mondd meg nekem, hogyan? Miért?

Key-ből ekkor robbant ki a zokogás, majd erőtlenül JongHyun mellé huppant. Azzal sem foglalkozott, hogy konkrétan JongHyun karjai között törött el nála a mécses. JongHyun csak ledermedve figyelte a nyakába boruló vöröst, aki még mindig a pólóját szorongatta. Tényleg megbántotta Key-t. Vérig sértette, és igaza volt a másiknak. Tényleg türelmesnek kellett volna lennie hozzá, hiszen bízott benne. Mélységesen szégyellte magát a tettéért, most már mindent visszacsinált volna, de nyilván az lehetetlen volt. Ezért jobb ötlet híján megemelte eddig dermedt karjait, majd Key hátát kezdték el simogatni. Erre a vörös csak még jobban felsírt, de nem húzódott el Jjongtól. Rosszul érezte magát, egyenesen neki fájt sírni látnia a másikat. Soha nem akarta ezt. Ő csupán meg akarta ismerni Key-t, de belátta most már, hogy nem a naplóján keresztül kellett volna megtennie.

- Key-goon... - suttogta halkan, majd a másik haját simogatta, de az még mindig csak sírt. - Sajnálom. Tudom, hogy ez édes kevés, de... Fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá. Igazad van, mint mindig. Meg kellett volna várnom, hogy megbízz bennem, de türelmetlen voltam. Egy seggfej, aki képes volt ellopni a naplódat és beleolvastam. Nem kérhetem tőled, hogy ne haragudj, de... Én csak meg akartalak ismerni. Nem azért tettem, hogy kinevesselek a félelmeid miatt, vagy elmondjam bárkinek a múltadat... Key, tőlem nem kell félned, én örökké veled leszek. Ígérem, ezután soha nem fogok csalódást okozni, rendben? Kérlek, csak... Adj nekem egy esélyt, jó? Ígérem, jóvá teszek mindent, kijutunk innen együtt, és boldogok leszünk egymás mellett. Egy új életet kezdünk, mert a Sors már összekötött minket. Mit szólsz hozzá? Benne vagy?

JongHyun feszülten várta a választ. Büszke volt magára, hogy ki tudta magából préselni a komoly szavakat. Pár percig viszont Key nem reagált, de már nem sírt. Aztán lassan elengedte JongHyun pólóját, majd felemelkedett a nyakából, és kisírt, vörös cicaszemeit a másikéba fúrta. JongHyunnak összetört a szíve, ahogy a könnyektől csillogó szép szemekbe nézett, de próbálta magát erősnek mutatni. Elvégre, tényleg azt szerette volna, amit mondott. Key tényleg fontos volt neki. Vele akart lenni a továbbiakban is, de nem itt, hanem odakint a világban. Mert egyikük sem volt őrült vagy idevaló. Megeresztett egy lágy mosolyt, mire Key beharapta gyönyörű ajkait, majd lassan ő is viszonozta. Végül óvatosan bólintott egyet.

JongHyun ajkaira egy hatalmas vigyor ült ki, majd hogy kimutassa boldogságát, megfogta Key állát, majd egy egészen ártatlan csókba vonta. Érezte Key minden egyes porcikáján, hogy megfeszült, de nem adta fel ilyen könnyen. Kóstolgatta a másik édes, végtelenül puha ajkait, amik nagyon tetszettek neki. Végül aztán Key is feloldódott, készségesen karolta át JongHyun nyakát, miközben az ölébe huppant, úgy falta tovább a szőke húsos ajkait. Túlságosan is összepasszoltak. JongHyun pedig úgy érezte, hogy örökké így tudna maradni. Végül elváltak egymástól, a szőke óvatosan átölelte Key derekát, majd mosolyogva a szemeibe nézett. KiBum immár mosolygott, a szeme csillogott, Jjong pedig érezte, hogy megváltoztak a dolgok. Szerette Key-t, és fogalma sem volt, ez hogyan lehetséges, de nem is ez számított igazán.

- Megpróbálom, Jongie... - suttogta halkan Key, végtelenül szerelmesen nézve a másikra. - Bízni fogok benned!

„Dear Diary!

2014. május 14-dike van, az a nap, amit soha életemben nem fogok elfelejteni! Egy éve nem gondoltam volna, hogy lehetséges ez az egész... Akkor JongHyun ellopta a naplómat és elolvasta a bejegyzéseket. Ugyan végtelenül dühös voltam rá, úgy éreztem, ő is elárult, de... Talán ha nem olvassa el, nem döbben rá, hogy igenis szeret engem, és mellettem akar lenni. Ugyan sok borzalmas dolgot írtam, érzem, hogy innentől minden más lesz. Szeretem őt, most már bízok benne, és eddig nem okozott csalódást. Tudom, hogy soha nem is tenné meg, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem lenne, én már rég elvesztem volna itt. Ő a fény, a biztos pont az életemben, miatta érzem, hogy itt tudtam lenni, és valóban nem megőrülni. Bármennyire nyálasan hangzik is. Azt hiszem, ez az utolsó bejegyzésem, Kedves Naplóm...

Mert ma van az a nap, mikor kiengednek minket az pszichiátriáról... Örökre!”