Best Of Me (LeoBin)

Cím: Best of me

Páros: Taekwoon /Leo/ x Hongbin (VIXX [LeoBin] - AU)

Szemszög: E/3

Korhatár: 14

Figyelmeztetés: -

Műfaj: songfic, fluff, romantikus

Megjegyzés: A novellában szereplő dal: John.k - Best of me c. száma, a magyar fordítás az ÉN tulajdonom, de nem vagyok egy angol zseni, így ha akad benne hiba, elnézést, azért igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. :)

Hongbin sokat hallotta azt a felnőttek szájából, hogy a fiatalkori szerelem soha nem igazán valós. Hogy a tinédzserek még csak a szárnyukat bontogatják, és nem hiányzik az életükből egy kapcsolat, hiszen azt sem tudják, mi is az a szerelem. De valóban ne tudnák tizenhat évesen, hogy mi is az? Ő úgy érezte, szerelmes. A pillangók a gyomrában repkedtek, akárhányszor meglátta a az idősebbet az iskolában, vagy mikor szorgosan magyarázta neki a fizika leckét, amiről neki halvány fogalma sem volt soha, mert inkább Taekwoont figyelte. Annyira boldog volt, akárhányszor csak mellette volt az idősebb, és ezt az érzést soha nem cserélte volna el semmiért. Ugyan nem tudhatta a legjobb barátjának az idősebbet, sőt, talán még csak a barátjának sem, hiszen ő hozzá képest egy senki volt. Bár a szüleik jó kapcsolatot ápoltak, valahogy a két srác nem jött ki túlságosan jól, de ez nem Hongbin hibája volt. Egyszerűen csak nem egy baráti társaságuk volt. 

Míg Taekwoon a menő srácokkal lógott, annak ellenére, hogy okos volt, nagyon kimért és távolságtartó. Mégis befogadták őt, egy idő után pedig feloldódott velük, de soha nem látta felszabadultan nevetni a másikat. Azok a heti pár órás korrepetálások, míg csak rá koncentrált a másik, kész érzelmi hullámvasút volt a fiatal, szerelmes Hongbin számára. Nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan lett szerelmes Taekwoonba, egyszerűen csak megtörtént, ő pedig egy pillanatig sem harcolt az érzés ellen. Egyszer a másik megölelte őt, mert bűntudata volt, amiért annak ellenére, hogy korrepetálta őt, mégsem ért el jó eredményt. Ő volt az első szerelme, Jung Taekwoon, mindössze tizenhat évesen, mégsem vallotta be soha, hogy többet érez iránta puszta barátságnál. Amikor pedig végre rávette volna magát, már túl késő volt. Taekwoonék elköltöztek. 

Tizenhat évesek voltunk... 

Te a karomban voltál. 

Amikor elköltöztél egy másik városba, 

Eltávolodtunk egymástól. 

Soha nem gondoltam, hogy szeretnélek látni, 

Most mégis itt ülünk a sötétben. 

Nem fogok harcolni ezzel az érzéssel. 

Nyolc év kellet ahhoz, hogy újra találkozzon Taekwoonnal. Noha soha nem felejtette el az idősebbet, az évek csak repültek a feje felett, ő pedig naiv kis kamaszból, érett felnőtté vált. Huszonnégy évesen, friss diplomásként, egy remek céghez adta be az önéletrajzát, ahonnan már másnap be is hívták egy állásinterjúra. A szülei persze büszkék voltak rá, bár az édesanyja már nagyon várta, hogy egy nap hazavigyen végre egy lányt, mivel erre még soha nem volt példa ezelőtt. Voltak barátnői, de mindig inkább a tanulásra koncentrált, így egyetlen kezén meg tudta volna számolni, hány lánynak udvarolt valaha. Fiatalkori szerelmét nem tekintette őszintének, még ha akkor úgy tűnt, valóban szerelmes, felnőtt fejjel már ő is másképp látta. Nem tartotta magát melegnek, hiszen a nőkhöz vonzódott és soha, egyetlen férfit sem nézett meg magának, és ez így volt helyes. 

Kicsit talán izgult a meghallgatás miatt, de a legjobbját akarta nyújtani, így elegánsan felöltözött, ahogyan azt illett, kivasalta az inget és öltönyt húzott, elvégre egy divatcégnél muszáj megadni a módját. Pontosan érkezett a megbeszélt iroda elé, majd egy tűsarkút viselő, igen csinos hölgy fogadta őt, nyilván egy titkárnő volt. Hongbin persze nem igazán volt vevő a szőke hölgyemény flörtölésére, és mikor szóltak neki telefonon, hogy a főnök fogadja, hálát adott az égnek. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a cég igazgatója nem más, mint Jung Taekwoon, egykori iskolatársa és egyben gyerekkori szerelme is. 

Nem akarok többé hazudni! 

Nem akarok többé bujkálni! 

Amit megtaláltam benned, az annyira igazi. 

Nem akarok többé bujkálni! 

Nem akarok többé hazudni! 

Most, hogy megtaláltam... 

- Taekwoon? – kérdezte a fiatalabb, kissé talán meglepődve, de a szíve azonnal hevesebben kezdett verni, amint az asztalnál ülő, mélyen a papírokba temetkező férfi felkapta a fejét, majd összevonta szemöldökét. – Hongbin vagyok. Lee Hongbin. 

- Igen, tudom, most olvasom az önéletrajzát – válaszolt kimérten az elegáns, ám most szigorúnak tűnő férfi. – Foglaljon helyet. 

- Nem ismersz meg? – lépett közelebb, majd ahelyett, hogy leült volna, ahogy az idősebb mondta, az asztala elé állt. – Együtt jártunk gimibe, sokat korrepetáltál a reál tantárgyakból. 

- Elég sokat költöztem a gimnázium alatt – nézett rajta végig a sötét hajú, markáns férfi, Hongbinnak pedig el kellett ismernie, hogy rengeteget változott, de a pozitív irányba. – De valóban jártam ebbe a gimnáziumba – ismerte el, az önéletrajzba olvasva. 

- Ne haragudj, csak megörültem, azóta, hogy elköltöztek, nem is hallottam felőled – húzta el kissé a száját a fiatalabb. – Nem számítottam rá, hogy itt látlak újra... Szóval te vagy a cég igazgatója?

- Adj egy pillanatot – tartotta fel az ujját Taekwoon, mire Hongbin csak bólintott, hogy megértette, mire az idősebb erősen bámulni kezdte, de úgy, hogy szinte zavarba jött a tekintetétől, így muszáj volt leülnie a kényelmes bőrfotelbe. – Azt hiszem, emlékszem rád. 

- Azt hiszed? – kérdezett vissza a fiatalabb. 

- Belém voltál zúgva, nem? – támaszkodott az asztalra a másik, elégedetten elmosolyodva, ahogy látta, a vele szemben ülő látványosan elpirult. – Akkor jól gondoltam... Sokat változtál. 

- Az csak buta, gyerekkori valami volt, azt sem tudtam, mi az a szerelem – magyarázkodott azonnal Hongbin, elkerülve a szemkontaktust, Taekwoon pedig továbbra is mosolygott, hiszen ettől egyértelműbb nem is lehetett volna újdonsült alkalmazottja. 

- És most már tudod? – tette fel a kérdést az idősebb, felvonva fél szemöldökét, Hongbin pedig határozottan úgy érezte, legszívesebben elsüllyedne szégyenében. – Csak mert szívesen megmutatom... 

- Tessék? – kapta a másikra hirtelen a tekintetét, el sem akarva hinni, amit az idősebb kiejtett a száján. 

- Jól hallottad – billentette oldalra a fejét Taekwoon. 

Hagyd, hogy a legjobbat hozza ki belőlem. 

Hagyd, hogy a legjobbat hozza ki belőlem. 

Bár Hongbin soha nem gondolta volna, Taekwoon tényleg megmutatta neki, mi is az a nagybetűs szerelem, amiről mindenki beszélt. Egyáltalán nem volt fogható egyik kapcsolata sem ahhoz, amit most az idősebb férfivel átélt. Már egy éve együtt voltak, de egy perccel sem szerette őt kevésbé, mint talán akkor, tizenhat évesen. Mondhatta volna, hogy az első szerelem valóban nem minden esetben naiv és esetlen, de ő is így gondolta. Hiszen nem is mert lépni, azt sem tudta, hogy hogyan kellene és mit kellene csinálnia, most viszont már magabiztos volt. Taekwoon akkor, tinédzser korukban nem szerette őt viszont, de nem érezte tehernek, hogy Hongbin túl látványosan volt odáig érte. Bár nem értette, miért szeretett belé, hiszen nem is ismerték egymást, titkon mindig remélte, hogy a fiatalabb elé áll majd a vallomással. De mikor el kellett költöznie, már mindegy volt. Azóta viszont mind a ketten felnőttek is sikeresek lettek. 

Taekwoon magas pozíciókig jutott el, és volt olyan szerencsés, hogy egy egész cégnek a vezetésével megbízták, Hongbin pedig szintén magas rangú beosztott volt, ugyanazon cégnél. Bár a kapcsolatukat sokáig titkolták a nyilvánosság előtt, hiszen mégis elítélendő volt a másság, egy idő után felvállalták. Nehéz döntés volt, de egyikőjük sem akart tovább bujkálni és hazudni a családjának. Ez már fél éve volt, azóta szerencsére a legtöbb ember elfogadta a kapcsolatukat, nagyon sok új megrendelő keresi meg őket, új területeket nyitva meg előttük. Még Amerikából is érdeklődnek a ruháik és a kollekcióik iránt, ami még inkább felemelte őket. Tökéletes életük volt, ők pedig végre boldogok lehettek, annak az embernek az oldalán, akit tényleg kerestek egész életükben. Hongbin képes volt egyetlen mosolyával meglágyítani Taekwoon szívét, az idősebb pedig cserébe mindig törődött vele és szerette őt. Kiegészítették egymást, és ez így volt rendjén. 

Melletted ébredek, 

Visszakaptalak a karjaimba. 

Ne érezd muszájnak, 

Mintha soha nem lettünk volna elválasztva egymástól.

Soha nem gondoltam, hogy szeretnélek látni, 

Most mégis szeretjük egymást a sötétben. 

Nem tudunk harcolni ezzel az érzéssel. 

- Gondoltad volna egy éve, hogy ez lesz? – kérdezte kuncogva Hongbin, az idősebbet ölelve a hatalmas franciaágyon, egy kiadós fürdés után. 

- Hogy betoppansz az irodámba, mint egy angyal, és egyetlen mosolyoddal elvarázsolsz? – puszilt a fiatalabb vöröses tincsei közé. – Talán. 

- Még mindig nem hiszem el, hogy nem ismertél fel egyből – csapott Hongbin a mellkasára nevetve, majd felnézett az idősebbre. 

- Nyolc év sok idő, baba, akkor még kis bongyori hajad volt, nem is lehetett látni azt a szép arcodat rendesen miatta – mondta vigyorogva Taekwoon, végigsimítva a fiatalabb éles állvonalán, ami szerinte az egyik legdögösebb része a másiknak. 

- Szeretnéd, hogy megnövesszem megint? – vonta fel a szemöldökét kacéran. 

- Inkább mást szeretnék – nevetett fel Taekwoon, majd a fiatalabb ajkaira hajolt, hogy egy szerelmes csókban forrjanak össze. 

Nem akarok többé hazudni! 

Nem akarok többé bujkálni! 

Amit megtaláltam benned, az annyira igazi. 

Nem akarok többé bujkálni! 

Nem akarok többé hazudni! 

Most, hogy megtaláltam... 

Hagyd, hogy a legjobbat hozza ki belőlem. 

Hagyd, hogy a legjobbat hozza ki belőlem. 

Örökké (2Jong)

Cím: Örökké

Páros: Jongdae /Chen/ x Jonghyun (EXO & SHINee - AU)

Szemszög: E/3

Korhatár: 12

Figyelmeztetés: -

Műfaj: slice of life, fluff, dráma, romantikus

Megjegyzés: Ezt a novellát nagyjából 2 évvel ezelőtt írtam, tehát nem egy mai darab, de (szerintem) érthető okokból kifolyólag nem tettem közzé ilyen sokáig. De most ennek is eljött az ideje, nem javítottam benne semmit, nem volt szívem hozzá, fogadjátok szeretettel. :)

Kim Jongdae egy igazán türelmes ember volt. Az volt akkor is, mikor gyerekként látta, hogy a többi társa azonnal meg akarja kapni az óvodában a hintát, addig ő türelmesen várta a sorát. Kezdettől fogva erre tanították a szülei, miszerint, ez egy igen fontos erény, és sokkal többre viheti majd az életben, ha ezt elsajátítja. Jongdae pedig tisztelte a szüleit, és tökéletesen kielégítette az elvárásaikat, miszerint remek ember lesz belőle. Nem mintha a férfi egoista lett volna, éppen ellenkezőleg, nem bővelkedett önbizalomban, de ezt próbálta elrejteni mások elől. De ahogy most ott ült, Szöul egyik forgalmas cukrászdájának egy eldugott sarkában, mindennek volt elmondható, csak türelmesnek nem. 

Várt, talán lassan már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de párja még mindig nem érkezett meg. Hívta már ezerszer, írt neki, lassan már hiszti rohamot kapott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Párja teljességgel ignorálta őt, amivel nem is lett volna különösebb gondja, elvégre dolgozik, de tudta nagyon jól, hogy milyen fontos dologról akart vele beszélni, ő is ezért tette szabaddá a mai napját. Erre a másik még a telefont sem tudta felvenni. Felbosszantotta, mert több, mint egy órát várakozott itt tétlenül. A jóval korábban kikért vanília fagylaltja is már inkább volt keserű, mint édes, hiába rajta az eperöntet. Egyszerűen nem ment le a torkán. Előfordult már párszor, hogy a másik késett, de ő mindig csak egy elnéző mosollyal letudta a dolgot – hiszen az volt a fontos, hogy tudtak találkozni. 

Most mégis, egyszerűen felültették. Megígérte neki párja, hogy itt lesz, bár elég furcsa volt a hangja a telefonban. Igazán utálta néha, hogy a másiknak új munkahelye lett, és bár jóval többet keresett, ez plusz munkával és stresszel járt, ami megviselte a kapcsolatukat is. Nem éltek együtt, teljesen külön albérletet fizettek mind a ketten, mert egyszerűen sem idejük, sem lehetőségük nem adatott arra, hogy esetleg vegyenek egy közös házat. És éppen ez volt az, ami miatt Jongdae beszélni akart a másikkal. Hiányzott neki, két héttel ezelőtt látta őt utoljára, így talán nem meglepő, hogy most már dühös volt. Talált egy kis lakást, nem messze párja munkahelyétől, így nem kellene olyan korán kelnie, hogy beérjen a céghez, neki pedig úgyis csak délutános műszakjai vannak, nem lenne ezzel problémája, még ha messze is van a kávézó, ahol jelenleg dolgozik. Meg tudná hozni ezt az áldozatot, hiszen így könnyebb lenne mind a kettejüknek. Végre együtt élhetnének, és bár tudta, hogy ez egy elég komoly lépés, hiszen csak fél éve voltak együtt, de szükségesnek érezte. 

Persze, nem azt akarta, hogy egyből, egyik napról a másikra költözzenek össze, de talán egy hónapon belül le tudnának rendezni mindent. Az anyagiakat, a papírokat, és talán még a költözést is. Jongdae szülei teljes mértékben támogatták őket, ezért pedig végtelenül hálás volt a férfi. Az anyja imádta a párját, egyetlen pillanatig sem ellenezte a kapcsolatukat, hiszen lássuk be, a másik egy igazi úriember volt. Tökéletes megjelenés, kedves mosoly, ráadásul még humoros is és család centrikus. Jongdae néha megkérdezte magától, hogy mégis miért éppen ő kellett a másiknak, hiszen bárkit megkaphatott volna. De most nem akart a kapcsolatukra gondolni, mint egy szerelmes tini lány, mivel dühös volt. Ujjai idegesen jártak az asztal lapján, valami felismerhetetlen ritmusra, ami több emberből furcsa pillantásokat váltott ki, így kényszerítenie kellett magát, hogy abba hagyja. Egyáltalán nem volt könnyű most olyan türelmesnek lenni, mint szerette volna, ezt pedig kifejezetten utálta. 

Hiszen lehet, hogy a másiknak csak közbe jött valami fontos, talán egy megbeszélés, vagy bármi. Neki nem csak úgy mennek a dolgok, mint nála, hogy elcserélte a műszakját. Az is előfordulhatott, hogy lemerült a telefonja, vagy lenémította, vagy határidőre kell megcsinálnia valamit. Ő pedig itt bosszankodik miatta, ezzel is csak idegesítve párját. Hirtelen a bűntudat erős hulláma tört fel a torkából, majd egy mélyet sóhajtott, ezzel próbálva kifújni magából, bár ez lehetetlen feladatnak tűnt. Párja keményen dolgozik azért, hogy meg tudjanak élni, ő meg hisztizik egy olyan apróság miatt, hogy késik a találkájukról. Nyilván, örült volna a másiknak, hiszen régen látta, de megérti. Ilyen a munka, ő pedig máskor is el tudja neki mondani, hogy esetleg összeköltözhetnének. 

Mivel már nem látta értelmét tovább ücsörögni a cukrászdában feleslegesen, felállt, bőrkabátját felkapta a szék háttámlájáról, majd halkan elbúcsúzva az alkalmazottaktól, kilépett a forgalmas utcára. Ez volt a kedvenc helyük, mivel itt találkoztak legelőször, ami azóta szinte a törzshelyükké vált. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Tél volt, éppen hazafelé tartott a munkából, de egyszerűen annyira fázott már, hogy muszáj volt behúzódnia valahová, így egy forrócsokoládé társaságában ült le a lehető legközelebb a radiátorhoz, hogy lefagyott ujjait valahogy felmelegítse. Nem sokan voltak már akkor, így szinte kettéhasította a kellemes, halk zenét az ajtó felett megszólaló kis csengő. Jongdae pedig akkor pillantotta meg először a férfit. Már akkor is tökéletesen festett, bár kissé talán egyedi ruhái kitűntek a tömegből, ő imádta. Mégsem az volt, ami annyira megfogta egyből. Amikor végignézett az embereken, és tekintetük egy pillanatig összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Jongdae pedig ettől az egyetlen gesztustól felforrósodott. 

Klisé vagy sem, a férfi vele szemben foglalt helyet, de csak miután erre engedélyt adott neki. Soha nem hitte volna, hogy éppen egy vadidegennel fog leállni beszélgetni, de akkor nem rágódott ezen. A másik annyira kellemes társaság volt, kifejezetten hasonlítottak egymásra belsőleg, így könnyedén el tudtak beszélgetni. Nem feszegettek komoly témákat, de egyetlen percig sem volt csend közöttük, az idősebb végig szóval tartotta őt, ami jól esett Jongdaenek. Mikor kiderült, hogy mit is dolgozik, teljesen meglepődött. Akkoriban még egy rádióban volt DJ, mellette producerkedett és zenéket szerzett. Jongdae meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi talán egy idol, csak titkolja. Egyszerűen annyira lenyűgözte, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy egészen kíváncsi lett. Félve vallotta be akkor a másiknak, hogy ő is szeret énekelgetni, és mindig kíváncsi volt egy igazi stúdióra. Ott kezdődött el minden. 

A zene összehozta őket. Jó volt erre visszagondolni, hazafelé sétálva a kellemes, augusztusi napsütésben, fülében a megszokott zenékkel. Mindegyiket, egytől egyig párja komponálta, amiért hihetetlenül büszke volt rá. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy híres zeneszerző párja, de ő soha nem szégyellte. Hiszen ő is imádta a munkáját, még annak ellenére is, hogy kevés szabadidővel járt. Jongdae pedig tökéletesen megértette őt, főleg azután, hogy bevitte őt a céghez. Nem volt hatalmas vállalat, ahol dolgozott; egy nagyobb idolokat futtató cég támogatta őket, velük is szerződésben álltak, így a férfi párszor dolgozott már együtt idolokkal is. Jongdae teljesen elképedt, mikor ő maga is személyesen találkozhatott Kim Taeyeonnal. Sőt, párja nagyon is jó barátságot ápolt vele. Odáig volt a másik munkásságáért, és azért, amit képviselt. 

Minden ott kezdett egy kicsit széthullani, mikor munkahelyet váltott, és átjött ehhez a céghez, ahol most volt. Mivel eléggé híres volt már, és nem utolsó sorban tehetséges is, rengeteg munkája akadt, komoly dolgokat bíztak rá, volt, hogy szólóénekeseknek csinált egy egész albumot. Lee Hee-nek is írt egy számot, sőt, még az EXO-nak is, ahogy Lee Taemin sem maradhatott ki a sorból. Emellett hobbiból is írt zenéket, amik egytől egyik tökéletesek voltak, hiszen Jongdae mindig kíváncsi volt rájuk. De két hete csak telefonon tudott beszélni a másikkal, így most eszébe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatná a munkahelyén. Venne neki ebédet, valami laktatót, mert tisztában van vele, hogy ha a másik belemerül a komponálásba, még enni is elfelejtett. A lakásán is van egy kis stúdiója, ott is szokott dolgozni. Az első csókjuk is ott történt meg. Gondolkodásából a telefonja csörgése zavarta meg, így kihúzta a fülest a készülékből, majd meglepve olvasta el a nevet a kijelzőn. 

- Minden rendben? – kérdezte egyből, ahogy a füléhez emelte a mobilt. 

- Ezt én akartam kérdezni tőled – csendült fel a másik jellegzetes, mégis egyedi és megnyugtató, kedves hangja. – Merre vagy? 

- Nem vetted fel a telefont, pedig ezerszer hívtalak – biggyesztette le az ajkait, de egy cseppnyi vádaskodás sem volt a hangjában. 

- Tudom, és ne haragudj miatta – kért elnézést az idősebb. – De siess haza, van egy kis meglepetésem a számodra. 

- Mármint nekem haza, vagy neked? – zavarodott össze. 

- Pabo – nevetett a másik. – Hozzád. 

- Ott vagy te is? – lelkesedett Jongdae, hiszen már tényleg hiányzott neki a másik. 

- Sajnos nem, de siess, mert elúszik a meglepetés. – Annyira jó volt csak hallgatni a másikat, Jongdae ezerszer mondta már neki, hogy képes lenne egész életében csak az ő hangját hallani. 

- Mindjárt ott vagyok – bólintott aztán, bár a másik nem láthatta. – De a legjobb meglepetés te lennél… 

- Nekem is hiányzol, Jongdae – mondta ki egyszerűen, nyíltan azt, amit ő csak burkoltan mert kifejezni. – Szeretlek. 

- Én is szeretlek – válaszolta azonnal, egy szerelmes mosollyal az ajkain. 

Miután bontották a vonalat, Jongdae sietősebbre vette a lépteit. Tényleg semmire nem számított, számára az volna a legnagyobb meglepetés tényleg, ha párja várná a lakásban, hiszen volt kulcsa hozzá, ahogyan neki is a másikhoz, bár nem sűrűn használta eddig. Izgatottan pötyögte be a kapukódot, aztán felliftezett a hetedik emeletre. Furcsán csend volt az emeleten, ami ritkaságnak számított, mivel egy idős nénike rendszerint olyan hangosan nézte a tévét, hogy ő is azt hallgatta a saját nappalijában ülve, hogy a romantikus doramákban, miként bontakozik ki a két főszereplő szerelme. A szomszédjában pedig két egyetemista srác lakott, de mivel most nyár volt, csak az egyik lakott itt, ő meg rendszerint ordíttatja a japán rockzenét a hangfalból. De talán csak jó időben jött, Sojung néni a hipermarketben vásárol, Jaemin pedig meglátogatja a szüleit, vagy csajozik valahol. Így egy kicsit lenyugodva nyitotta ki a lakása ajtaját. 

Hogy ott aztán egyből megdöbbenjen. Kellemes, pasztellszínű lakásában most mindenhol virágok voltak elhelyezve. Igazi, élő virágok, mert Jondgae nagyon szerette őket, bármennyire is volt furcsa. Párja pedig nagyon jól tudta ezt, így egy halom kis cserepes és különböző fajtájú növényt vett neki, kifejezetten olyanokat, amik jól illettek a lakásba. Ámulva csukta be maga mögött az ajtót, majd az első kis cserepes növényt felemelte, hiszen volt rajta egy kisebb kártya. „Addig foglak szeretni, ameddig az utolsó virág el nem hervad.” Jongdaenek lehervadt a mosoly az arcáról, de aztán jobban szétnézett, majd a virággal a kezében sétált tovább a kis ösvényen, ami ki volt alakítva, hogy lehessen közlekedni. A nappaliban, a dohányzóasztalon egy hatalmas csokor rózsaszín rózsa pihent egy vázában, így azonnal oda lépett. Gyönyörű volt, a legszebb szálakat válogatta neki össze a másik, ami nagyon meghatotta a fiatalabbat. Nem gyakran volt lehetőségük ilyen romantikus dolgokat csinálni a másiknak, holott talán mind a ketten érzelmesebbek voltak, mint bevallották volna egymásnak. De ezek szerint párja rántotta le a leplet először, ez pedig igenis meghatotta. 

Kinyitotta az újabb kis kártyát, ami ismét egy mondatot rejtett. „Keresd meg az utolsó virágot.” Tudta, hogy mire akar kilyukadni a másik, így kisebb gondolkodás nélkül, a hálóba vette az irányt, még mindig lenyűgözve a sok virág között. Lehetett lányosnak nevezni ezt az érdeklődést, de kifejezetten szerette a virágokat, hiszen gyönyörűek voltak, és mind jelentett valamit. Például a rózsaszín rózsa a lassan kibontakozó szerelmet jelenti, a romantikát. Tiszteletet, hálát és megbecsülést mutat, így nem is lehetett volna jobb választás. A vörös rózsák egyébként is annyira átlagosak voltak, ők pedig kicsit sem mondhatóak annak, főleg nem a szerelmük. Mosollyal az ajkain nyitott be a hálóba, ahol már egyetlen virág sem volt, csak a halványsárga falak és a napsugarak kereszttüzében, a bevetett ágyon a harmadik, valószínűleg utolsó kártya. Jongdae leült a puha matracra, majd a kezébe vette a papírt. „Forever.” Mindösszesen ennyi állt rajta, párja különleges kézírásával írva. 

- Remélem, tetszik. – Amint meghallotta az ajtóból az annyira szeretett hangot, azonnal felkapta a fejét, majd mikor feldolgozta, hogy tényleg párja állt ott, életnagyságban előtte, gondolkodás nélkül rohant a kitárt karok közé. 

- Annyira szeretlek – szorította erősen magához a vele egy magas férfit, arcát a másik nyakába nyomva, hogy belélegezhesse kellemes, férfias illatát. 

- Ezt egy igennek veszem – kuncogott a másik, erősen tartva a fiatalabb derekát, apró puszit hintve Jongdae feje búbjára. 

- Szóval ezért nem vetted fel a telefont – húzódott el tőle, de nem ment messzire, csak hogy a szemébe tudjon nézni. 

- Valamikor meg kellett csinálnom ezt mind – tárta szét a karját. 

- Bevallom, egy kicsit dühös voltam rád, de ezért megérte mérgelődnöm – mutatott ki a nappaliba. – Hatalmas meglepetés volt, köszönöm! 

- Nem ez a meglepetés – rázta a fejét az idősebb, rózsaszín tincsei így a szemébe hullottak, amit Jongdae azonnal megigazított neki, lágyan söpörte el őket az útból. 

- Hát akkor mi? – kérdezte meglepve. 

Választ bár nem kapott, párja a keze után nyúlt, majd összekulcsolta az ujjaikat, így indultak meg kifelé. Bezárva a lakást, lelifteztek, majd beszállva az idősebb márkás, drága sportkocsijába, elindultak valamerre. Jongdae semmit nem kérdezett, hiszen tisztában volt vele, hogy ha meglepetés, párja biztosan nem árulja el neki előre, még akkor sem, mikor minden bizonnyal a cél felé tartanak. Ám legnagyobb meglepetésére, egy apró, ékszeres dobozt nyújtott felé a másik, végig az útra koncentrálva, de a szeme sarkából tisztán láthatta, Jongdae mennyire le volt döbbenve. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy mi van, ha gyűrű lesz benne, de utána azonnal elvetette. Elvégre, nem volt holmi nő, hogy megkérjék a kezét, bár a szíve így is olyan iszonyatos tempóban vert, hogy majd kiszakadt a helyéről. 

Amit a kis doboz rejtett, nem volt más, mint egy kulcs. Jongdae azonnal összezavarodva nézett a másikra, ám az továbbra sem figyelt rá, csak egy kedves mosollyal az ajkain csúsztatta szabad kezét párja combjára. Így hát úgy döntött, hogy amíg volán mögött ül a rózsaszín, nem kérdez semmit. Türelmes volt, főleg a másikkal szemben, és most galádul ki is használták. De nem bánta, mert bízott a másikban. Mikor egy negyed óra múlva végül leparkoltak valahol, érdeklődve pillantott körbe a környéken, de nem igazán volt ismerős neki, így tanácstalanul nézett vissza párjára. Tekintetük találkozott, és Jongdae egyszerűen a mai napig odáig volt a másik mosolyáért, és magáért az egész emberért. Egy igazi kincs volt, és soha nem akarta őt elveszíteni. Szavak nélkül követte a másikat, mikor kiszálltak, és egy rövid sétát követően, megálltak egy három emeletes ház előtt. 

- Mit jelentsen ez? – kérdezte meg végül csendesen, a másik kezére fogva, majd a kulcsra pillantott. 

- Megláttam azt az oldalt, amin házakat nézegettél – mondott csak ennyit az idősebb, majd Jongdaere pillantott. – Egyszer úgy hagytad a géped, én pedig ki akartam kapcsolni, mert bealudtál, akkor láttam, hogy miket nézegetsz. Először azt hittem, költözni akarsz, de egyrészt, egymagadnak nagy lett volna, másrészt, messze volt a munkahelyedtől. Így rájöttem, hogy mit tervezel… 

- Ne haragudj, meg akartam ezt veled beszélni – nézett a másik szemébe, aki csak kedvesen elmosolyodott. 

- Nem igazán tetszett az a ház – rántott vállat a másik, majd visszanézett az előttük elterülő hatalmas épületre. – De mivel már én is gondolkodtam azon, hogy jó lenne összeköltözni, elkezdtem lakást keresni. Ezért voltam ilyen elfoglalt az utóbbi két hétben. 

- Ez azt jelenti…? – döbbent le teljesen a fiatalabb. – Te vettél egy házat? 

- Igen, méghozzá azért, mert szeretlek, és veled akarok élni – válaszolt a másik, majd ott, az utca kellős közepén, magához húzta, és egy rövid, de szerelmes csókot váltottak. 

- Megígéred? – nézett mélyen a hatalmas, kiskutya szemekbe. 

- Örökké – mosolygott Jonghyun, majd az ígéretük lepecsételésként, összefűzte kisujjukat, ezzel is biztosítva a szavát. 

Az újonnan vásárolt lakás nappalijában, ott várta a két tulajdonost egy kis csokor vörös rózsa. Amiből a középső darab műanyag volt.